A rab király szabadon 7.

Már teljesen kinappalodott s a mocsár szárnyas lakosságának a nagy mozgása megszűnt. A vadrucák egyesével-kettesével keringtek a nádas fölött, s kint a parton bíbicek libbentek, ide-oda, messzire mutogatták fehér hónaljokat. Ahol a bíbicek futkostak, ott volt a gulya is. A Csíkos fojtogató szomjúságot érzett. Korán reggel már levágott volt egy gyönge őzborjút, de annak kevés volt a vére; - pedig a tigris legnagyobb gyönyöre, legédesebb tápláléka a vér, amire folyvást szomjazik.
Vér! Vér! Piros, csörgedező, felséges vér! – Ez kell a tigrisnek. Érdes nyelve ez után eseng; - egész kegyetlen lénye szünetlenül ezt sóvárogja, a megbolondító, a vakmerőségre ösztönző tikkadásig.
Most is ezt a szörnyű, égető vérszomjat érezte Bengália leánya. Szomjúságot a vérre, olyat, hogy attól a pokol gyúladt meg benne. De nem a gulya látása keltette ezt az égető, mardosó, legyőzhetetlen vágyat!…
Az éjjel, ezen az őrülteknek való, zajos, szabadságot kínáló, lángnyelvekkel sziszegő éjszakán kóstolt valamit!…
Vért! Ami édesebb, zamatosabb, felségesebb volt minden egyéb vérnél: embervér volt az.
Az Abdullah vére!
Még a cirkuszégés borzalmai közt is megrészegedett attól a tigris. Ahhoz hasonlítható sóvárgással még nem tapadt szétmarcangolt tetemre szomjazó nyelvével.
Zulejka embervért ízlelt; pedig az a tigris, amely ebbe belekóstol, olyanná válik, mint a részeges, aki mindent feláldoz vak és leküzdhetetlen szenvedélyének.
Az emberhús puha és fehér, mint a fiatal galambé.
A legvénebb tigris is bír vele, meg tudja emészteni. De az embervér, az maga a piros borral kevert cseppfolyós méz, amitől meg kell részegedni. Ha ezt kóstolta a tigris: más vágya nincsen többé, csak minél sűrűbben vissza-vissza térni a kéjes gyönyörhöz, az embervér-iváshoz.
Zulejkának minden porcikáján lázas borzongás futott végig, mert a gulya mellett, a gyepen, megpillantotta a heverésző pásztort.
Visszaemlékezett az Abdullah vérére és égető, fojtó szomjúság kezdte kínozni. Olyan szomjúság, aminőt eddig még sohasem érzett; torka bedagadt tőle s a tekintete zavarossá vált. Beleiben mintha csavar forgott volna, hogy összetépjen s kuszáljon ott mindent.
És ebben a kegyetlen tikkadásában mozdulnia is alig lehetett. Sütött már a nap s a töltés gerince kiemelkedett a mocsárból. Aki azon most végigmerészkednék, azt a legbárgyúbb borjú is észrevenné.
Várnia kellett; kínosan, keservesen várnia. Ki tudja, meddig? Talán amíg az éj sötétje ráborul megint a tájra. A Csíkos fojtogató óvatosan csúszott le a töltés gazos oldalán a víz széléig, és forró testét ott hűsítgette; - de a fejét folyvást kiemelte, hogy egy mozdulatot se veszítsen el abból, ami amott történik.
A szél ő felőle lengedezett. A gulya vén bikája, egy feketenyakú szörny, fújva, tüsszögve, ümmögve fordult néhányszor a nádas irányába. Búgó szaggatott bömbölésében ez volt:
- Érzek valamit, de nem tudom mit! Halálszag terjed, - vigyázzatok!
A pásztornak is feltűnt a szakadatlan morgás. – Talán farkas jár a nádasban, - gondolta, s felemelkedett; nagyokat kurjantott a bika felé: - Kormos! Ne hadd magadat!…
A vén bika belevágott első lábával a puha földbe s elkezdte maga mögé hajigálni a sarat.
Zulejka halkan nyávogott. Majd adnék én neked! - gondolta Bengália szülötte. De ki törődik most veled? Ott a pásztor… a pásztor!… Embervérre vágyom; - szörnyen szomjazom embervérre!
Kinyújtózott, hatalmas talpát lefeszítette a töltés partjára; karmait bemélyesztette a puha talajba s azután lassan, ideges rángással húzta vissza megfeszített lábát maga felé. Ahol az éles, borzalmas karmok végigszántottak, ott hosszú, fekete barázdavonalak látszottak a gyepen. Ha valami érző, meleg, eleven test lett volna ott, csurgott volna már belőle a vér!…
A tigris halk neszt hallott a közelben. Villámgyorsan fordította arra a fejét.
Egy furcsa kis állatot pillantott meg a nádas szélén, a víz partján. Barnaszőrű, fehértorkú, laposfejű, eleven szemű, hosszúkás alacsony állat volt. A farkát hanyagul eresztette le a zöldes mocsárvízbe. Tekintete több kíváncsiságot árult el, semmint félelmet. Mereven nézett a tigris szeme közé s amint észrevette, hogy Zulejka látja, megszólalt:
- Már hallottam rólad, hercegnő. Jajongó, a sirály, elhozta híredet; ő neki a mező madarai beszélték, hogy itt vagy és erre jössz. Leírták, hogy milyen gyönyörű és milyen félelmes vagy. A Csíkos fojtogató nem irgalmaz, - mondták – jaj mindennek a síkon s a berekben. A mocsár lakói sincsenek tőle biztonságban. De én mégse félek tőled.
A tigris kíváncsi, kurrogó morgást hallatott.
- Nem félek, folytatta a furcsa állat, mert énbennem soha kárt nem tehetnél. Én úgy úszom a víz alatt, mint a hal, sőt még annál is jobban. Eltűnnék amint egy gyanús mozdulatot tennél. Ha a vízen átúszni próbálnál: odalent, a hullámok között, meg is marhatnálak, s te utánam nem jöhetnél. Én vagyok Halvész, a vizek hóhéra; az ember vidrának hív engem.
- Tetszel nekem, kis szájhős, - mormogta Zulejka. Bátorságod megnyer. Nos, ha olyan nagyon itthon vagy itt, megengedem, hogy útbaigazíts; mert új nekem ez a föld s ez a mocsár. Ah, hogy szomjazom, Halvész, ha tudnád! Vért ihatnám! Pedig nagyon sokára lesz még este, hogy belophassam a pásztort, az édesvérűt.
- A pásztorra éhezel? - kérdezte Halvész felvillanyozva. Hisz’ ez dicső! Ő az én legnagyobb ellenségem, mert halász is ő ezen a környéken. Sokszor megrongáltam titokban elhelyezett varsáit, amikkel a pákászokat megkárosítja. Várj csak, tudok egy módot, hogy nem kell bevárnod az alkonyatot, mégis hozzájuthatsz.
- Ha megteszed, örök hálámra számíthatsz, kis gazember! Ujjongott a tigris, aki alig bírta visszafojtani vágyát, hogy örömében fel ne bődüljön.
- Jól van, maradj itt s várj, - kiáltotta a vidra.
A mocsárvíz gyöngén loccsant s Zulejka csak azt látta, hogy Halvész villámgyorsan siklik el az éren, abban az irányban, amerre a fehér gulya legelt.
Eltelhetett vagy tíz perc. A nap erősen sütött s a halászkák sírva-kercegve röpködtek egy pont fölött, a töltés beszögellésénél. Ott a szomjas tigris feküdt. Meglapult. Mintha nem is élt volna, oly mozdulatlan volt. Várt-várt türelmesen, ahogy otthon a dzsungelben megszokta. Bízott új barátjában. Hisz a hóhérságban egy pályán voltak mind a ketten.
Valami zaj támad odaát. A tigris figyelt. A pásztor kiabálva közeledett; kergetett valamit s a botját hajigálta utána. Zulejka megpillantotta Halvészt, amint sántaságot tettetve, nehézkesen futott a pásztor előtt. Egyenest a töltésnek tartottak.
A Csíkos fojtogató megértette kis ravasz bűntársának a tervét. A pásztor elvakultan fogja most kergetni egészen a gátig.
Mint a prédájához sunyin közelgő macska, elnyúlva sietett végig a tigris a töltés oldalán; lehúzódott, amennyire csak tudott. Fehér hasa a sarat érte. Szeme ördögi tűzben égett. Mintha két smaragdkő vált volna izzóvá szemüregeiben.
Halvész gyönyörűen csinálta a dolgát. Az alacsony zsombik közt bukdácsolt, úgy csalogatta az üldöző pásztort errébb-errébb. Már alig voltak néhány ölnyire a töltéstől.
Ekkor borzasztó bődülés reszkettette meg a levegőt. A Csíkos fojtogató már nem bírt magával, rárohant a halálra vált, remegő emberre.
Ugyanaz a sikoltás, az a halálhörgés hallatszott, mint amikor Abdullaht vágta le Zulejka.
A gulya rémülten száguldott szanaszét. Csak Kormos a vén bika maradt egy helyben; dühösen morgott, s maga mögé hányta a földet.
Zulejka kéjesen, gyönyörittasan, mohón, ropogtatta a pásztor csontjait s szívta a vérét.
Még Halvész is borzadva nézte.
A levegő egyszerre vészsirámmal telt meg.
Ez a szokatlan esemény felrázta csöndjéből a közel eső környéket s az izgatottság csakhamar szemmel láthatóvá vált.
A fehérhasú bíbicek jajongva emelkedtek fel a rétről s gyors és villanó szárnyalással siettek arra, ahol a katasztrófa történt. Kíváncsiak voltak, s ha máskor a pásztor kutyája fölött is percekig sürögtek-forogtak és szidták: most éppenséggel nem tudtak betelni a lármával, a pöröléssel; hisz ilyen óriást, ilyen tulipán tarkaságú idegent itt még sohasem láttak.
A bíbicek közé elvegyültek a cerkók, a kis halászmadarak, amelyek kercegve szálldostak össze-vissza és hívogatták egymást. Meg-megállottak a levegőben s libegtek a vért nyaló tigris fölött, mint a pille.
De mindezek nyugtalansága csak afféle színpadi zajjal járt, aminek nem volt a tigrisre nézve jelentősége. Az igazi forrongás másképp mutatkozott.
Bodros, a pásztor komondora volt az egyik komoly nyugtalanító. A szegény hű eb, amely éppen egy, a mocsárba tévedt borjút hajszolt volt kifelé, amikor a gazdája kergetni kezdte Halvészt: dühös ugatással közeledett, midőn Zulejka megrohanta a pásztort. A szegény kutya ösztönszerűleg megérezte, hogy rettentő ellenféllel van dolga, mégis szőreborzoltan futott errébb, amíg csak meg nem látta, hogy a gazdája mozdulatlanul fekszik a borzasztó tigristalpak alatt. Ekkor megállott, farkát a lába közé csapta, fülét rémülten lapította le s rekedt, hörgő hangon kezdett üvölteni, fel az égre.
Alig néhány lépésnyire volt Zulejkától, s India gyöngyét ugyancsak bosszantotta kétségbeesett riasztójával.
Szegény Bodrost még nézni is szánalmas volt.
Hűséges szíve megmondta neki, hogy itt most szörnyű gyász van. Vége a barátjának, az édes gazdájának, akivel annyi jó időt töltött a mezőkön; akinek igaz, becsületes, meg nem vesztegethető társa volt. Csak vonított hát, leírhatatlan keservvel, elnyújtott, remegő, el-elcsukló hangon, amely a bánattól még mélyebb volt, mint rendesen.
Valahol, nagyon messzire a nagy nádasban, mintha visszhang lett volna: megszólalt rá egy búgó, ümmögő, lemélyedő másik vonítás, amelynek hallatára az „emberevő” egy pillanatra felütötte a fejét.
- Lám, lám, - gondolta magában, - de sokan vagytok. Egyik eb, a másik kutya, még ha farkas is, én mondom! – s hozzátette: Ha megunom, majd közétek ütök.
Amott csakugyan egy farkas felett a pásztor nagy komondorának, ami elég különös dolog volt. Mert a farkas csak ritkán, nagyon ritkán szólal meg fényes nappal. Akkor sem ilyen gyönyörű nyár-időben. De a bodros hangja megtévesztette ezúttal, mert a fájdalmában egyre vonító kutya mély jajgatása olyan volt, mintha verembe esett farkas búgna.
Még ez is megjárta volna; hisz’ Bodrostól nem kellett a tigrisnek tartania.
De a váltakozó, elnyújtott üvöltözésbe még egy hang vegyült. Egy kongó, ümmögő, morgó, rekedt hang, amely hasonlított a repedt harangéhoz.
A tigris arra nézett és felcsilllant a szeme. Hatalmas, elnyújtott testén csöndes remegés futott végig; karmait kieresztette s farkával idegesen csápolt. Ő is elkezdett halkan, kurrogó, vontatva bőgő hangon monologizálni:
- Még csak ez hiányzott!… Gyere, gyere!…
Kormos jött, a pásztor feketenyakú vén bikája. Már régen érezte a tigris szagát s egyre hányta maga mögé a sarat, vad indulatában. A gulya egészen nekivadult a folytonos morgó bőgéstől, amit a bika messzire hallatott. Volt a gulya közt még egy fiatal bika, egy két esztendős. Kormos arra szólt rá: Daru fiam, tartsd össze az asszonyokat, meg a gyermekeket; akármi lesz is, bolondot teszek, érzem!…
Farkát felemelte s úgy tartotta, mintha zászló lett volna. Vastag, izompúpos nyakát előre nyújtotta, s nehéznek látszó, mégis könnyű és erős ügetéssel rontott keresztül az alacsony zsombikon, a tigris felé.
Bengália leánya felhörrent, amikor a hatalmas bikát maga előtt látta.
Kormos megállott a tocsogóban. Jól tudta, hogy beljebb nem szabad mennie, mert ott beragad a sárba. Hanem a mocsár szélén rettentő bömbölésben tört ki. Lógott a nyelve, vérben forgott a szeme, bozontos homlokát megszegte, előre álló vastag szarva mind két dárda meredt a tigris felé. Első lábával felváltva csapkodta a sarat, hogy pillanatok alatt valóságos medencét vájt ki maga alatt a puha talajban.
Félelmes látvány volt. Magát a tigrist is megbűvölte.
Bodrost a segítség érkezése feltüzelte. Most már igazi halálmegvetést érzett. Egy életem, egy halálom! - üvöltötte, s ámbár minden szál szőre külön állott, hörgő marakodással ment neki hátulról a tigrisnek, ahogy csak a tökéletes elszántság buzdíthatta.
Halvész eddigelé megdöbbent nézője volt az általa előkészített borzalomnak; most azt hitte, hogy a nagy kutya tudja bűntársi mivoltát s őt rohanja meg. Cupp! Beleugrott az érbe s a víz alatt úszva menekült. Mire ismét felbukkant, látta, hogy a tigris a váratlan támadástól megriad és dühösen ugrik előre. Abban a percben Kormos nekimegy, mint a gőzmozdony.
Nehéz pillanat volt.
A tigris elvesztette lélekjelenlétét s hírtelenében nem tudta, melyik támadója ellen védekezzék.
Bodros már se látott, se hallott, ő csak a gazdáját akarta a saját élete árán megbosszulni. Úgy sem élem túl! - ez volt utolsó világos gondolata. Azután már csak a mindent egybe ömlesztő sötét zűrzavar borult elméjére. Belemart hátul a tigrisbe s úgy csüngött rajta, mint a kullancs. Hörgő hangját már a vak düh nyögésbe menő lihegése váltotta fel. El nem eresztette a Csíkos folytogatót, amely iszonyút bődült, de kénytelen volt védekezni a bősz bika rohama ellen s így minden dühe mellett is tűrte a kullancsot, amely egyre marta. Ha csak egyetlen pillanatig is a kutyával törődik; a bika rátérdel, megökleli, s ebbe az iszapba úgy beledögönyözi, hogy ki nem evickél többet alóla.
Abban a percben, amikor a bika rárohant s kecskebakéhoz hasonló ugrással és kahintó-mekegő nyekkenéssel feléje döfött: Zulejka minden erejét összeszedte s ráugrott.
A bika nyakán akart teremni, de részint a puha talaj, amelyen nem tudhatta ruganyosságát kifejteni, részint a rajta lógó kölönc roppantul lenyűgözte. Az ugrás rosszul sikerült s a tigris éppen az öklelő bika elé toppant.
Egyetlen összecsapás volt köztök.
A tigris irtózatos praclijával úgy vágta fejbe Kormost, hogy annak rögtön kifolyt a fél szeme; ugyanakkor a hatalmas szarv-dárdák pörölyként sújtottak a tigrisre, s Zulejka érezte, hogyan hasad végig tarka bőre a vállán.
A bika megszédült az ütéstől s most már igazán félig vak volt. Nem is tudta, merre van a tigris, amely kínosan ugrott még egyet, s a bikától ideiglenesen nyugta lévén, a rajta csüngő kutyával akart leszámolni.
Macskahajlékonyságával kapott hátra és borzasztó fogával éppen a kutya nyakát érte. Egy pillanat múlva a hű állat holtteste lehullott róla, ahogy a kullancsé szokott, amikor letépik a fejét.
Bodros fogának a nyomán széles, vérző seb volt a tigris felső combján. De maga a derék állat betöltötte hivatását: kimúlt becsületes harcban a gazdájáért.
Bodros fogának a nyomán széles, vérző seb volt s mintha bordatörést is érzett volna. Fájdalmas sajgások közt csúszott be a nagy zsombik közé, mialatt Kormos ümmögve verte bojtos farkával a derekát s jobbra-balra megdöfködte az alacsony zsombikot.
Amint a tigris pofon verte: le is húzta a fél fejéről a bőrt. Iszonyú volt azt látni.
- Iszen csak ne lennék ennyire megcsúfolva, - hörögte a Csíkos fojtogató, majd elbánnék én veled, te buta tulok, te!
Halvész szólalt meg mögötte:
- Hallod-e, mester, ugyancsak megdolgoztak; de te sem maradtál adós. Hajh, micsoda ütésed van!… Hanem most jó lesz iszkolni innen, mert fel van lármázva az egész környék. Ott látok egy Mennydörgőt, aki sietve közeledik. Nemsokára mindenki tudni fogja, hogy itt vagy, s akkor meggyűlik a bajod.
- Nekem? – kérdezte csudálkozva a Csíkos fojtogató. Hát még ilyen is lehet?… De ki az a mennydörgő, akiről beszélsz?
Halvész nagy szemet meresztett:
- Nem tudod? Nohát, csak annyit mondok, óvakodjál tőle. Ő a vadász, akinek olyan a hangja, mint a mennydörgés, és ha bennünket meglát, tüzet okádik, ólmot köpköd. Sok ilyen Mennydörgő van ám.
A tigris elmélázott.
- Tehát ember. És sok ember van! – tette hozzá, miközben érdes, piros nyelvével megnyalogatta a szája szélét.
Halvész sürgette:
- Menjünk! Menjünk! Neked könnyű, mert neked a kis darab ólom nem is árt; de én felfordulok tőle.
- Hát jól van, menjünk, - dünnyögte a tigris. Mutass valami árnyékos fürdőt, ahol kiszívathatom sebeimből a tüzességet.
Halvész megfordult és sunyítva surrant előre, a nagy nádas közé.