A rab király szabadon 8.

Az elhagyatott.


Estefelé volt s a nagy hegyek sziklás orma a leszálló nap fényétől szinte égni látszott. Az ég derűsen kéklett, de az erdei völgyek már egyetlen sugarat sem kaptak róla; azokban máris kezdődött az igazi, homályos este. Az a kevés felhő, ami itt-ott látszott a mennybolt síkságán: tengerjáró bárkához hasonlított. Kis halászbárkához, amelyet a vihar nagyon is kivert az óceánra, s most eltévedve, tétovázva keresi a partot.
Két erdős hegyet messze nyúló öblös völgy kötött össze, amelyben a faóriások hallgatagon pihentek egymás mellett. A völgyben nem lehetett más neszt hallani, mint egy patak locsogását, amint medrében a szikladarabokat csókolgatta, és sietett ki, a távol eső mezőség felé.
A föld itt dús volt nedvességben, növényéltető tulajdonságokban. A tölgyek ezer esztendő óta szívták magukba a televény erejét, és acélosan, szívós akarattal igyekeztek felfelé, közelebb az élet ősforrásához, a naphoz.
Ez a vágy a legtöbb növénnyel közös. A naphoz való szerelem benne van már a csírában s megmarad a legvénebb fa-mammutokban is. Ültess négy magas fal közé egy csemetét s meglátod, mily kétségbeesetten siet nőni szegény, hogy minél hamarabb kijusson az árnyékból a felséges nap elé. Ebben a katlanszerű széles völgyben is ezért nőttek talán oly magasra a fák. A rengeteg jellege volt ezen az erdőn.
Végét járta a nyár s a teljes fejlettség után itt-ott jelentkezett a lassú visszaesés, a fonnyadás, ami a füvek és kórók egy részét éretté tette a meghalásra. A legszebb fán is volt már elnyűtt, kihasznált, betegségtől megtámadott rozsdafoltos levél. A makkfák alatt sok hullott makk hevert, amit a szél rázott le.
Most szélcsend volt, s az erdőn alig pihegett egy kis levegőáramlás. A csöndben úgy rémlett, mintha a patak medréből nemcsak a rendes egyhangú locsogás hallatszanék. Mintha időnként lubickolna benne valami a kis vízesés tájékán.
Vaddisznó nem lehetett, mert az a csöndes, álló vízben szeret hencseregni s az erdőben ilyen is volt a katlanok fenekén. Szarvas nem lehetett, mert a szarvas sokkal óvatosabb, semhogy fölösleges módon csapjon lármát. Kisebb állat pedig ekkora csapkodást, lubickolást nem művelhetett.
Hóhérnak, a vén hiúznak, aki kóborlás közben arra vetődött, nem hagyott nyugtot a kíváncsisága. Hátha mégis Agyaras nemzetségének valamelyik kövér fiatal tagja mulatozik ott? Hajh, ha azt hírtelen, titokban megfojthatná!…
A macskafajbeliek nesztelenségével csúszott végig a sűrűségen, s aztán a faóriások közt folyvást fedezetet keresve, közeledett a vízeséshez.
Amint a medenceszerű hajlat szélén kibukkant, megdöbbenve állt meg. A vízben egy fekete óriás nyugtalankodott; lebukott, meg újra kiemelkedett s ilyenkor gyér s vörösbe árnyaló sötét szőrrel borított testrészeiről úgy hullott csöppenként a víz, mintha az eső esett volna.
Hóhér csak nézte egy darabig a különös fürdést s így szólt magában:
- Íme a gorilla, akinek az a híre, hogy még az oroszlánnal is megverekszik. Őgorillasága bátorságát kedvem volna kissé próbára tenni.
Az óriás majom megint elnyújtózott azon a lapos sziklán, amelyre felülről fél ölnyi magasságból, mérsékelt eséssel ömlött a gyöngyös patakvíz. Szemmel láthatólag kéjelgett. Halk, megelégedett dörmögést hallatott.
De csak rövid ideig maradt egy helyben, mert ámbár távolról sem volt a patak olyan hideg, mint a hegyi csermelyek és források, még sem állta sokáig ezt a hűvösséget, amihez képest a Kongó vize valóságos meleg fürdőt kínált neki.
Az ezredéves fák közt rekedt, riasztó, rövid nyávogás hangzott; félig vakkanás, félig ordítás, ahogy néha a szerelmes puma szólongatja a társát.
Cézár, mintha villanyos ütés érte volna, felugrott s egyetlen szökéssel kint volt a parton. Jobbjával hatalmas, bunkós-végű husángot markolt; baljával pedig gyanakodva, indulatosan ütött egy párat széles mellére, amely kongott bele. Kis szeme fürgén járt de-oda, borzasztó állkapcsát összecsattogtatta. Egész lényén rendkívül gyorsan feltámadt düh ömlött el. Hóhér nem ismerte rögtön megmutatni magát. A bolond majom az első ingerültség hevében úgy vághatná hozzá a husángját, hogy eltörné valamijét, agyon is üthetné. Csak amikor percekig tartó hallgatás után látta, hogy Cézár megnyugszik, s már nem villog úgy a szeme; mert megszólalni a vastag fa mögött.
- Barátom, gorilla, ne légy izgatott, - én vagyok itt.
Cézár felröffent: - Ki az én? Ebadta! Hogy mertél az imént megzavarni? (S megint megcsattogtatta a fogát).
- Ne haragudjál kegyelmes jó uram, kezdte Hóhér. Azt gondolom, kedves lesz neked az ismerős hang, aminőt annyit hallhattál régi hazád rengetegeiben.
- Régi hazám?!… ismételte a gorilla kissé ellágyultan, de egyszersmind fitymálással is nézte az éppen előbújó hiúzt. – Mit tudhatsz te arról. Ott a hozzád hasonló törpéknek hallgass a nevük. Ott a párducnál kezdődik az úr, a többi csőcseléknép. De egy jó párduc annyi, mint tíz hiúz.
- Nono, kérlek, tán nagyon is becsmérelsz. Nem vagyok-e én az oroszlán rokona?
- Mit bánom én, ha amellett gyönge vagy. Különben az oroszlánról sem sokat tudok. A mi utaink ritkán találkoznak. Az oroszlánnak inkább a bozót kell, amely síkságokat környez. Az ő prédája ott van. A nagy rengetegben oroszlánmódra vadászni nem lehet. Én ellenben az őserdőt szeretem. Én a járhatatlan sűrűséget is tudom járni. Én a pusztaságtól, s a sivatagtól fázom. De az oroszlánt becsülöm, mert bátor. Ti többiek, mindnyájan csak leskelődni, orvul támadni tudtok. Még a tigris is. Az oroszlán az egyetlen mindnyájatok között, aki felordítja a világot, amikor vadászatra indul.
A nap lement volt eközben s az este árnyéka észrevétlenül takarta be az erdőt. Messziről mély, döngő ordítás hallatszott, amelyet a hegyek búgó visszhanggal ismételtek.
- Hallod?!…