Rab király szabadon 10.

Ezt a gorilla mondta. Ő is, a hiúz is abba az irányba nézett. Cézár halkan folytatta.
– A király vadászatra indul. Ma korábban, mint máskor. Amióta a Csíkos fojtogató ezen a vidéken bolyong, sokkal nyugtalanabb a király, mint azelőtt.
- Azt mondtad az imént, hogy a király inkább a szabad térségek környékét szereti, ahol kényelmesebben vadászhat. Mit keres akkor ebben az erdőben? - kérdezte a hiúz.
- Ostoba vagy, - szólt a gorilla vállat vonva. A nyugalmat a király is szereti. Hol talál olyat, mint a rengetegben? Mi neki egy pár mértföldnyi séta, amikor innen kimegy, vagy ide visszatér? Most is jó egy mértföldnyire van tőlünk; alkalmasint a vörös domb oldalán, ahol az őserdő kezdődik. Ismerem azt a helyet. Halálos unalmamban felfedező utakra járogatok. Sok ott a boróka, meg a sűrű, fiatal fenyves. Annak az alja tiszta és árnyékos. Királynak való pihenőhely.
A beszélgetést hosszan elnyújtott, síró-jajgató hang zavarta meg. Cézár felhörrent.
- Már megint ez az izé?… hogy is hívjátok?… ez a buta bagoly óbégat ennyire, ez a…
- Rém, - segítette ki Hóhér.
- Utálom, szólt Cézár. Minden álmomat megzavarja. Hogy az ördögbe lehet valaki örökké ilyen siránkozó. Nekem csak több okom volna rá.
- Neked, kegyelmes úr? Ugyan mi szomorúságod lehetne teneked? Erős vagy, mint két medve összevéve.
A gorilla kiegyenesedett s megsuhogtatta a kezében levő fütyköst. A levegőben ziháló zúgás hallatszott attól. Erős vagyok, az igaz; de van-e fogalmad arról a remeteségről, amiben én élek? Tinektek vannak testvéreitek, rokonaitok, barátaitok és ellenségeitek. Minddel van dolgotok, amivel az időt agyonüthetitek. Én egymagam vagyok. Atyámfia egyetlenegy sincs itt; még csak egy maki majmocska sincs, akit társul vehetnék magam mellé. Régi hazámban feleségem volt és gyermekem, akiknek fészket építettem a vén fákon, magam pedig ott háltam a földön, a fához támaszkodva. Egyszer özvegyen maradtam; akkor sokáig így voltam, ahogy most: egyedül. Mindenkit kerültem. A mély rengetegek örökké gyászos homályát bújtam. De tudtam, hogy csak akarnom kell s visszatérhetek társaimhoz, új nőt kereshetek. S a rengetegben is rá-rábukkantam valamelyik távoli rokonomra, teljesen egymagamra mégsem voltam tehát. Pedig mondom neked, ez az erdő kismiska ahhoz képest, amelyben én laktam. Itt ritka az olyan völgy, ahová vagy a messziről jövő harangszó, vagy legalább a hegyi pásztor kürtje el ne hallatszanék. Én ezt megszokni sose tudom. Csak bolygok, búvok, kutatok folytonosan; egy öklömnyi állat sincs, amelyikkel a „befelé-nyelvet” beszélhetem. Néha önmagammal társalgok, vagy álmomban beszélek. Olyankor felriadok, és sokáig fülelek; lesem, hogy ugyan ki szólt hozzám? Kedves gyümölcsfáim sehol sincsenek; makkon meg bogyón élek, mint a disznó, meg a medve; csigával lakom jól néha, mint valami fogatlan remete. Még csak nem is vadászom; örömömet abban nem találom. Terített asztalhoz voltam szokva. Hallom néha a ti mozgástokat, olyankor dühös vagyok rátok, hogy mit háborgattok. Én titeket sohasem kereslek. De jaj nektek, ha utamat álljátok!!…
Felhörrent s önmagát ingerelve dühre, verte, döngette a mellét.
A hiúz hátracsapta a fülét, sziszegve fújt és elugrott mellőle. Készen volt rá, hogy odább álljon.
Ekkor megint megszólalt a bagoly; most közelebb volt s jól lehetett érteni a szavát:
- Hej! Hej! – jajongott. – A király parancsát hozom tinektek, esti és éjjeli négylábú szabadok, ide hallgassatok! – Én vagyok a hang, de a király beszél. Úgy! Úgy! A „befelé-nyelv” ezentúl el van tiltva a nyilvánosság előtt; ott csak a „kifelé-nyelvet” szabad használnotok. Ha két egyforma „szabad”, - két testvér, vagy rokon, - összekerül és nincs ott idegen, akkor beszélheti a maga családi nyelvét, amit más állat meg nem ért. De ha társaságban vagytok, ahol idegennel is találkoztok, ott csak a „kifelé nyelv”, a nagy volapük járhatja ezentúl, amit minden állat megért. Ez a törvény!
- Jó törvény, - jegyezte meg a hiúz, arra gondolva, hogy jobban ellesheti ezentúl az olyan titkokat, amiknek hasznát veheti.
- Szamár törvény, - mordult fel Cézár. - Hát ugyan mit változtat rajtam? Van énnekem, akivel másképp is szóba állhatnék, mint a volapükkel? Jó dolga lehet a királynak, folytatta, hogy már megint ráér törvényt gyártani a maga javára. Avagy nem régi dolog-e, hogy minden törvény elsősorban is arra való, hogy legyen mit megszegni? A bűnös azután lakol.
- Még pedig halállal, - tette hozzá Hóhér, vigyorogva.
- Nohát, csak csináljátok. Ti, kékvérű macskák, úgyis nagyon el vagytok kapatva. Mindenütt ti parancsoltok; ti vagytok az urak, az adószedők. De annyit mondok, hogy énnekem békességem legyen; engem minden számadásotokból kihagyjatok; mert én nem értem a tréfát. Nekem se rokonom, se barátom; senkim sincsen ebben az országban. Én a magam ura vagyok. És most álmos kezdek lenni, - eriggy a pokolba!!
Az utolsó szónál megint zúgott-suhogott kezében a fütykös. A hiúz riadtan lódult tovább. Bosszús nyávogással szólt vissza a homályból.
- Te gőgös négykezű te; tudom én miért hencegsz. Hallottál valamit, hogy a bölcs ember rokonságot tart veled, tökfilkóval. Nohát eriggy, keresd fel újra a „rokonaidat”, majd kapsz ketrecet tőlük.
Irtózatos bőgés nyomta el ezt a csúfolódást. A gorilla a hiúz után rohant és a husángjával végigpüfölte a faóriások derekát. Addig harcolt így don Quihote módjára, amíg a fütyköse szilánkokra nem tört. Akkorra a hiúz már messze járt. Cézárt tajtékozva tért vissza a patakhoz; leguggolt, négykézlábra állott, s mohón ivott. Azután felnézett az égre, amelyen már kivillant a csillagok milliója. Ez legalább igazán hasonlított ahhoz, amit Afrika éjszakáin látott.
Az emlékezés lecsillapította. Megfordult, kiválasztotta a legvastagabb tölgyet, annak a törzséhez dőlt s félig ülő, félig fekvő helyzetben elaludt.