A rab király szabadon 11.

Éjszaka.

A csillagok seregei szelíden ragyogtak a mérhetetlen magasságban, amelynek sötétkék árnyékkupolája úgy födte be a világot, mintha a hallgatagság templomának a bolthajtása lett volna.
Éj volt s a természet szunnyadását az erdő halk lélegzetvételének a nesze még igazabbnak, még érdekesebbnek sejttette. A fa-gigászok egymásra borultak s nehézkes lombjaikat alig-alig hogy megmozdították, amikor az apró szélkölykök bújósdit játszva surrantak el köztük.
Lent, a völgy egy nyitott kapuja szélén, két fiatal nyárfa, két rezgő nyárfa simult egymáshoz, szinte aggodalmasan. Nekik ez a vad környezet mindig idegen volt, egészen megszokni nem tudták. A patak ott folydogált lábuk körül; az volt a szerencséjük, a patak táplálta őket, tündérmeséket mormolt nekik; de a két fiatal fa csak folytonosan remegett; az évezredes tölgyek, a százados bükkök s az elszórtan, kis csoportokban nyújtózkodó fenyő-óriások mellett olyan nagyon törpék és kisszerűek voltak. Ha a hegyoldalból leomlanék az a fekete szikla, amely éppen feléjük hajlik, bizonyosan agyoncsapná őket. A folytonos halálveszély sejtelme hideglelőssé tette a két testvérfát; a hold rájuk sütött, attól elsápadtak, fehérek lettek. A legkisebb szellőtől is didergősek voltak.
Az irdatlan égi messzeségből szinte buján ömlik le a földre a telehold fénye. Ahol egy kis tisztás van az erdőben, ott zöld sugarak milliója táncol; a harmatos éj igazgyöngy ékességet szór bokorra, fűre; az álmos erdei virág nem tudja, mi van vele, keblén a bársony köntöst nem bírja egészen összefogni. Jönnek az éjjeli lepkék és körüludvarolják, lágy szárnycsapással legyezgetik; a virág félig ébren, félig szenderegve engedi, hogy a titkos éji lovagok szépelegjenek neki, hozzá lekívánkozzanak.
A hegyoldalból ellátni a síkságra, a semmibe vesző nagy rónára, ahol ezüstösen csillog egy kanyargó vonal. Az ott a folyóvíz, a széles szőke víz, amelynek a partját fekete sűrűség lepi el. A fekete lengeteg sóhajtva hajladozik, meg visszakérezkedik: a folyó mentén beszélgetnek a nádak.
Az erdő vad világa ezt a zizegő beszédet nem ismeri. Az erdő suttogása inkább ébresztő, semmint altató. Felriad rá az ember; önkénytelenül is azt kérdi: ki jár itt? Pedig csak egy száraz gally hullott le a gyönge szél érintésétől, s az avaron a csekély zajra ijedt egérke futott arrább.
Az ember!… Hol lakik ember ebben a vadonban? Az éj kísértetei vannak itt idehaza. A nagy csend meg nem csal; az csak látszat. Az erdő lakói közül a legtöbb most van igazán ébren.
Az óriás tölgy alól, ahol a gorilla meghúzódott, nehéz, ziháló lélegzés hallatszott. Azt rekedt köhögés követte. Csúnya, a kis szárnyasegér, éppen átvillant volt a nagy fa lombja közt; erre a furcsa hangra visszafordult és letekintett.
- Ej ni, a pártfogoltam, akit az úttalan utakon elvezettem a nagy erdő felé, - szólt fennhangon gondolkozva. – Úgy látszik, meghűlt. Megártott neki a sok harmat.
A nagy majomnak csakugyan baja lehetett. Megint köhögött s szánalmasan nyöszörgött hozzá nehéz álmában.
A patak mentén halk lépések nesze közeledett. Egyhangú, ütemes, nem túlságosan óvatos mozgás volt az; az avaron restül húzta a lábát valami. Az idegen jöttére a gorilla felriadt. Nagyot hördült:
- Ki az már megint? Megállj, vagy pórul jársz…
A csoszogás megszűnt s félénk hang szólalt meg:
- Ha nem csalódom, Cézár pihen itt. Bocsáss meg gorilla, én csak egy szegény borz vagyok, de az életem még nekem is kedves. Erre vetődtem, mert nem merek hazamenni. A gyertyánosban, ahol lakom, ma letelepedett a Csíkos fojtogató.
- Nem hiába Lomha a neved, - felelt mogorván Cézár. – A bozót közt elcsúszhattál volna; a tigris foga aligha terád vásik. Más pecsenye kell annak…
Szavait különös robaj szakította félbe. A völgyből csattogó futással, szilajon rohant fel a köves hegyoldalon egy falka szarvas. Elől járt Matróna, az idős asszonyság; vele együtt vad meneküléssel sietett tova Lenge, Karcsú, Bájos, meg még egy pár fiatal szarvas-suta.
- Mi bajotok? -kérdezte Cézár idegesen, amint mellette elrohantak.
A futó szarvasok helyett Csellenő felelt, a gyorslábú őz-menyecske:
- A gyertyános tele van tigrisszaggal; a Csíkos fojtogató üldözi Daliást, a szarvasok koronás vezérét.
- Ördögöt üldözi! Bolond beszéd!… Ha mindjárt le nem vágta, akkor utol nem éri. Láttam már, hogy vágtat Daliás. De ti mindannyian gyávák vagytok.
Csellenő felkapta a fejét, szimatolt.
- Érzed? - kérdezte remegő hangon; s anélkül, hogy a gyávaság vádja ellen védekezett volna, ész nélkül rohant el.
- Náthás vagyok, meghűltem a fürdőben; átkozott hideg ez a patak, dörmögte Cézár. - Hát te Lomha, te érzel-e valamit?
Halálos némaság volt szavára a válasz. A borz, úgy látszik felhasználta időközben az alkalmat s maga is megugrott.
Cézár sompolygó moszatolásra lett figyelmessé. A nagy erdő szélén, a bokrok közt, vigyázva csúszott erre egy sötét árnyék. Amint a tisztásra kilépett, a hold teljesen megvilágította.
Ott állott Zulejka, a leégett cirkusz dísze, Abdullah gyilkosa, az embervérivó, a maga megbűvölő borzalmas szépségében.
Az éj csöndjében messziről verődött vissza a futó szarvasok vágtatása. A Csíkos fojtogató felemelte gyönyörű fejét, s mint a vizsla, szaglászva szítta a levegőt. Kegyetlen tekintete zöldesen villogott. Puhán és könnyedén lépett előre; karmait behúzta. Eleven árnyékká változva indult a vén tölgy felé, amely mögött Cézár izgatottan leste, hogy mit akar a tigris, amely ily váratlanul lepte meg itt.
A Csíkos fojtogató megérezte a veszedelmes majmot s nyávogásba vesző halk morgással fejezte ki nyugtalanságát. Farka végét idegesen mozgatta, s elnyújtózott, lelapult, mintha ugrásra készülne.
Cézár nem bírta tovább magába fojtani aggódással vegyes dühét. Röfögő ordítást hallatott s agyarszerű szemfogát csattogtatta; iszonyú öklével a mellét döngette, amitől újra köhögni kezdett. De védő fája mellől mégsem mozdult.
A tigrist is ugyanaz az érzés fogta el, ami a gorillát. Dühös volt, de egyszersmind félt. Sohasem volt alkalma afféle erőpróbára, amilyen a gorillával való harca lett volna. Vegyes indulatában ő is rázendítette haragja bősz riadóját. Elbődült. Farkával a gyepet verdeste, karmaival a kiálló fagyökeret tépte; fülét lelapította; szörnyű szájából kivillogtatta tépőfogait.
- Nem félek tőled, nem! – bömbölt a gorilla; - Ha ide mersz jönni, belemarkolok a torkodba s megfojtalak!…