Rab király szabadon 12

- Csak másszál ki onnan a fa mögül, majd meglátod, mi az, kikezdeni India leányával, - felelt a tigris sunyin.
Az erdő visszhangzott harsogó lármájuktól. Néhány másodpercig úgy volt, mintha égzengés viharzott volna végig a szakadékokon.
Rém, a fülesbagoly, halált jajongott. Az erdő szélén két farkas kullogott. Ordas meg Csikasz. Csikasz a síksági nádasból jött volt. Amint Zulejka bőgni kezdett, megtorpant. Ismerem ezt a hangot, mondta. Egy pár héttel ezelőtt hallottam odalent. Jó lesz iszkolni innen.
Farkukat a lábuk közé csapták, úgy siettek be a sűrűségbe, minél kevesebb zajjal.
A nagy mozgalomnak váratlan eset vetett véget. A harmadik völgyben, ahol a cserjés végén már kezdődött az erdei legelő, mély mennydörgés hangzott fel, amely egyik hegyoldaltól a másikhoz verődött.
A király szólott közbe. Tompa felhördülése ezt mondta:
- Elég a lármából!… Hallom India gyöngyének a hangját!… Ha panasza van, jöjjön elém; úgyis várom, mert tudom, hogy a nádasokat el kellett hagynia!… Udvaromban mindig őt illeti az első hely! A nagy majom menjen a dolgára! A kékvérű macskák, akiket gúnyolni mert, könnyen embersége taníthatnák!
A király szavai a tigrist kissé lecsillapították, de annál jobban nekibőszítették a gorillát.
- Mit? Ti zsarnokok! Ti vérszopók! Ti mertek pálcát törni afölött, aki különb tinálatok?! Egy életem, de annak egy élet az ára, ha még oly nagyot tudtok is karmolni. Jer hát te hírhedt szépség, te bengáliai tündér, vagy hogy a csudába neveznek hízelgőid! Jer! A gorilla párbajra kél veled; úgyis vesztét érzi, úgyis a halál kutyája ugat már belőle.
Így szólt s aközben kilódította otromba nagy testét a tölgy mögül. Markában akkor már megint ott volt a bunkós végű fütykös, amit haragosan rázott.
Elkezdett fuldokolva köhögni s ez végzetes lehetett volna rá, mert a megsértett tigris újra lelapult, hogy most már irgalmatlanul megrohanja. De a válságos pillanatban mind a két küzdésre kész fél rémülten ugrott hátra.
Közöttük, szinte mértani pontossággal egyforma távolságra, megéledt egy gally, amely eddig mozdulatlanul feküdt egy helyben. Most hírtelen felemelkedett, himbálódzó testtel kiegyenesedett, s amint a hold fénye ráesett, mintha bágyadt vörösség futotta volna be. Élesen sziszegett.
A tigrisnek minden szál szőre égnek meredt; rekedt nyávogással hátrált vissza a sűrűségbe.
A gorilla nekirohant az ezredéves tölgynek s kaffogva, fogát csikorgatva, rémült tekintettel kapaszkodott fel a vastag fára, amelyen nemsokára olyannak látszott, mint egy csúf nagy bogár.
Már messze nem törődtek egymással. Már csak a Vörös ördögöt, a gonosz korallkígyót lesték, hogy vajon melyikükben készül halálos kárt tenni. A „Vörös ördög” ellenben nem volt ezúttal rosszindulatú. Megelégelte a félelmes hatást, amit cirkuszbeli két társára tett. Mindössze is egy gonosz tréfát engedett meg magának, amikor mind a kettő számára odavetette:
- Ha meguntátok az életeteket, sohse erőlködjetek, ne veszekedjetek! Jöjjetek hozzám egy ölelésre, egy csókra. Az én ölelésem puha, selymes, hűvös; az én csókom égő és mégis örökre lecsillapító! Csak szóljatok, ha kellek; - csak szóljatok!…
Ezzel a kígyószokás ellenére szinte lármásan, csöppet sem óvatosan csúsztatta végig síkos testét a zizegő avaron. Tudta, hogy nincs a világon élő lény, amely ész nélkül ki ne térne neki.
Már régen eltűnt a völgybe vezető sűrűség közt, amikor a Csíkos fojtogató, meg a gorilla még folyvást az ő mozgását leste. Pedig a hímoroszlán, a kiszabadult rabkirály, egyre hallatta hörrenő hívását, ami Zulejkának, Bengália gyöngyének szólott.
A Csíkos fojtogató visszafelelt a királynak:
- Megyek király, megyek! Légy türelmes egy kicsit!…
Ordítása vontatott bőgésbe veszett, amelyet a völgy lappangó, elhaló visszhanggal ismételt meg. A csillagos, fényes éjszakában borzalmasan remek volt ez az üzengetés. Az erdő lakói mind megremegtek belé.
Barlangi aggodalmasan dörmögött s azon gondolkodott: honnan keríthetné elő szükség esetén Ravaszt, akinek az esze nélkül már egyáltalában semmire sem ment.
Egy lappantyú perregett volt az imént a feje fölött valamelyik ágon; most ahhoz fordult sejtelmes szorongásában:
- Kérlek, derék Tűnődő, - mondta tőle szokatlan nyájassággal, - fordulj egyet a vágás felé s ha fiskálist látod, mondd neki, hogy a király megint bomlik. Azaz – hej, megállj!… ne így mondd; illedelmesen add tudtára, hogy ő Felsége kissé ideges és a hercegnővel való találkozásának váratlan következményei lehetnek. Ők ketten könnyen a mi bőrünkre tanácskoznak. De ezt se mondd fennhangon. Egyáltalában, kérlek, okos légy. Állásom, helyzetem, rangom forog kockán. A király rám bízta, hogy a nép hűségét, mint volt helytartója, őrizzem, erősítsem. S az a bitang Hóhér, a sunyi hiúz, aki a királlyal való rokonságával annyit kérkedik, egyebet sem tesz, csak kémekkel vesz körül, hogy megtudja, mikor történik valamicske hiba, amibe a bicskám beletörjék, s azután ő legyen utódom a főispáni rangban. Mert amióta a király megérkezett, lefokozott vagyok. Szolgák kellenek neki, nem vezérek. Ő egymaga minden: a kis pisztoly, meg az öreg ágyú. De ebbe már bele kell törődnöm, hisz semmi sem függ tőlem.
Így áradozott a dörmögő medve, kedvtelenül. A lappantyú ugyan nem volt köteles neki engedelmeskedni; hisz’ az ő ura és parancsolója Vitéz volt, a sas, aki viszont az éjjeli felügyeletet Uhunak, a rideg lovagnak engedte át. De minthogy úgyis körül akart nézni a Szúnyogosban, tehát elindult azzal a csudálatosan lágy röpüléssel, amely a legkisebb neszt sem kelti, s amely miatt ez a tétovázva imbolygó éjjeli madár olyannak tetszik, mintha kísérteties ködalak volna.
A gorilla hallgatta egy kicsit, hogyan csúszik el a tigris a sűrűségben. Sejtette, hogy most már nem tér vissza. Vad haragja lecsillapodott. Tetszelegni próbált azzal a gondolattal, hogy a Csíkos fojtogatót sikerült megfélemlítenie, de eszébe jutott a magától megéledő gally, a holdfényben vörösen csillogó szörny, a délamerikai hóhérfajzat, amely csak néhány pillanattal előbb dermesztette meg őt is, Zulejkát is. Újra összeborzadt. Aggodalmasan hordozta körül tekintetét s lopódzó, minél halkabb lépéssel járta körül a vastag fát, amely alatt éjjeli tanyát ütött. Négykézlábra ereszkedett, úgy kukucskált be a bokrok közé, amelyek alatt, a harmatos gyepen, Szent János bogarak villódzó apró csillagai tündököltek, álomországbeli pici lámpásokként. Cézár letette fejét a földre s fülét szorosan a harasztra szorította, úgy hallgatózott. Ily módon még a csúszó giliszta mozgását is észrevette volna a szarvasét fölülmúló mesés hallásával.
Most minden csöndes volt. A Vörös ördög félelmes halk, vérfagyasztó tovasiklása teljesen megszűnt. A mérgeskígyók e fejedelme bizonyosan magányos utait járta, valahol az erdei homályban, ahol lélegzetüket visszafojtva hallgatták a halk moszatolásra felriadó rigók azt a különös sziszegést, ami hasonlított ahhoz, mintha egy nagy gonosztevő suttogva beszélgetne önmagával, mialatt kegyetlen terveit bujdosása közben főzögeti.
Cézár visszament a fájához s nehézkesen guggolt le alatta. Rekedten köhögött, fázlódva húzódott össze. Félálomban figyelt még egy darabig, amíg a buzgóság el nem nyomta.