Rab király szabadon 13.

Zulejka ez alatt messze járt.
Puha lépésekkel haladt át az erdőn, a király sátra felé. Ahol a sűrűségből valami tisztásra kellett kilépnie, ott előbb meg-megállott. Elnyújtózott, zöld fényű szemét villámgyorsan hordozta körül, úgy győződött meg arról, hogy odakint senki sincs. S akkor kidugta fejét a bokrok közül és megindult, keresztül az erdei tisztáson. Lelapult, hogy minél kevésbé emelkedjék ki a buja fűben, amely közt kígyómódra tudott elsiklani.
A szél felőle fújt s a király megérezte, hogy Bengália leánya nincs már messzire. Hördülő morgással üdvözölte a tigrist.
Fél perc múlva Zulejka ott állt a holdsütötte erdőszélen, ahová nappali berkeiből a király most kikívánkozott.
Szultán eléje jött. Felséges tartással emelte föl sörényes nyakát; bojtos farkával kellemes izgalom jeleként verdeste horpaszát. A tigris csak állott és szemközt nézett vele. Szoborhoz hasonlított. Tarka bőre őrült képzelet szülte exotikus virágként pompázott, a mellette levő bokortól félig eltakarva.
- Üdvöz légy, hercegnő; már hetek óta várlak. Hol késtél eddig? Hallom, beteg is voltál. Nagy dolgok történtek. Az ember, akinek halálos réme lettél, üldöz.
- Az ember üldöz!… ismételte Zulejka, a száját nyalogatva, s oly hangon, amiből hírtelenében meg sem lehetett ítélni, vajon a hír megerősítése, vagy csúfolódás volt-e benne.
Előre lépett és macskaszerű gerincgörbítéssel, könnyedén, játékosan ugrott egyet. A király elé toppant.
- Az ember üldöz, igen! Hajh, király, miért nem váltottad be ígéretedet, hogy meglátogatsz egyszer a nádasok vidékén? Hadd láttad volna a fehér csontokat mindenfelé. Az embercsontokat, király! Hallod-e?… Zulejka szomjas, folyvást szomjas: más, mint embervér, a szomját el nem oltja. Százat vágtam le eddig a puha férgekből, akik a falvaikból se mernek már kilépni. Én mindenütt ott vagyok, mint az átok, mint a mennykőcsapás. Az ember retteg, a nádasok égnek, a pusztát tüzet köpködő Mennydörgők járják; engem keresnek mindenütt, ahol nem vagyok. A föld megmozdult, a világ felfordult; az ember sír és jajgat, csak én vagyok jókedvű. Azt mondod, beteg voltam. Tudod, a harc a nagy bikával;… egy pár oldalbordám bánta; de már beforrt a seb; elmúlt a baj. A nádas vize enyhít, kiszívja a tüzet a sebből; a rengeteg folyvást hűs árnyékot kínál. Járhatatlan az ősnádas, amely háromszorta magasabb, mint az ember; a gyáva ember, aki oda utánam soha nem merészkedik. Csak kint ülnek lesben, szénaboglyák tetején s a lajtorját felhúzzák maguk után. Ott gunnyasztanak keserves éjszakákon át s villámló szerszámaikat őrzik, hogy azt is meg ne egyem. Ha néha tréfából elbődülök, befúrják magukat a boglya tetejébe, vagy lerohannak lajtorjáikon s hazáig meg sem állnak. Hallanád, miket beszél róluk a naplopó gémeknek a hosszúlábú, kelepelő madár!… Ó, hogy pusztítanám el valamennyit, király!
A hím oroszlán szemében a tetszés csillogása lobbant fel. A berber hős meg nem állhatta, hogy valami kedveset ne mondjon vérszomjas rokonának.
- Szép vagy! – szólt, majdnem röstelkedve e vallomás miatt, amelyben nyoma sem volt leereszkedésnek, hanem annál több hízelgés lehetett belőle kiérezni.

Zulejka kissé félrefordult; hosszúkás arcán mintha gyönge mosoly játszadozott volna. Magában mondta:
- Ejnye, no lám, még utoljára kisül, hogy tetszem a királynak.
A király talán először volt zavart az életében, mert hogy Bengália gyöngyének önhitt mosolyát észrevette. Sietett, hogy másra terelje a beszédet.
- Nos, eszerint hát korlátlan úr vagy odalent, mi? Tejben, vajban úszol… Vagy mondjuk inkább: vérben.
Zulejka hallgatott. Homlokára mély ránc szökkent. Ismét vadság ömlött el egész lényén. Csak a menekülésre és támadásra egyaránt mindig kész vadállat maradt belőle a levetett kacér álarc mögött.
- Ne hidd, király, felelte, - meg kell vallanom, hogy még most sem igazán a magam jó szántából jöttem. Már említettem ugye, hogy a lápok égnek?… A nagy nádasokat felgyújtották. Az emberek nagy csapatokba gyülekeznek. Vezeti őket valaki, aki bátrabb a többinél: aki buzdítani tudja valamennyit; akinek hisznek; akiben bíznak, s akiktől én is ösztönszerűleg félek.

Szultán erre a szóra kiegyenesedett. Ezt az érzést ő még soha sem ismerte. S íme, Zulejka, a dzsungel legmerészebb atlétája, az acélrugókon túltevő, most félelemről beszél!…
Messziről, nagyon messziről harangkondulás hallatszott el a hallgatag erdőig. Az ég alja alig kiszámíható távolban hajnalpiros volt. Mintha a nap derengő sugara lett volna, pedig nem arra volt kelet.
A bengáliai elfojtott hangon súgta a királynak:
- Hallod a harangot? Most is félreverik. Nagy tűz van valahol. Mintha a föld is égne. A nádasból a lángnyelvek kicsúsztak a száraz fűvel borított mezőkre. A futó láng közt az ember engem keres. És Ő is ott van: Ő, a félelmes, a legbátrabb mennydörgő. Ő jár elől és a nevemet kiabálja. Ő még a tüzes perje közt is előre hatol; a zsombik púpjain lépdel s átkutatja a lápi szigeteket: hátha ott rejtőzöm!
– Király, Ő ide is eljön, meglásd. Az ember zászlókat hordoz szanaszét, és sírva imádkozik; - csak Ő nem hajtja le a fejét. Előre néz s szemében kővé vált villámok laknak. Én láttam! Én láttam! Király, én egyszer szemközt néztem vele. Elrejtőzve a nád sűrűjében, lestem rá, hogy megöljem, széttépjem; de amint egyenest jött felém és szúró nyilak vágódtak a szemembe tekintetéből: megdermedtem, elgyöngültem, reszketni kezdtem. Alighogy minden erőmmel is elbírtam menekülni. Mintha a testem ólomból lett volna; mintha borzasztóan bágyadt lettem volna. Futottam, mert nem álltam a szemét; hozzád igyekeztem, hogy megtudd te is: Ő jön. Király! Az emberek serege előtt Ő van! A szabadokra nehéz napok várnak.