A rab király szabadon 14

A hím oroszlánon végigfutott valami, amitől felforrt az indulata.
- Úgy jajongsz, mint a vén asszonyok! – mondta.
- Hova lett régi erőd, bátorságod? Így ijedezni a farkasok is tudnak. Nem gondoltál arra, hogy akárki jön is: engem talál itt? Engem!! Hallod-e?
Szörnyű ordítással pecsételte meg büszke szavát. Nyomban ismételte a fellegekig ható riasztót. Lélegzetvételét erős hörrenések szakították meg. A mély erdőn végigviharzott üzenete, amint elbődülve hívta alattvalóit: Szabadok! Szabadok! Ide hozzám!
Barlangi szívdobogva ugrott talpra s elkezdett vágtatni, ahogy nehéz teste csak bírta.
- Megmondtam, kitaláltam, - hebegte, - tudtam, hogy ilyesmi lesz a vége, hogy gyűlés lesz nemsokára. Csak már Ravaszt ne hordaná az ördög össze-vissza. Én még beszélni sem tudok a fogvacogástól, ha rám förmed a király.
Az erdő egyszerre felébredt álmából. A király szavát meg kellett hallani mindenkinek. Robogás, lótás-futás, zaja támadt. A lombok zúgtak, suhogtak.
Vitéz, a vén sas, egy magas fán izgatottan emelgette a szárnyát s lekiáltott Hóhérra, aki gyors sompolygással villant el alatta:
- Mi baja lehet a kollegámnak? Ha a négylábú királynak szüksége van ránk, csak szóljatok: jövünk. Harcosaim a berber hős minden ellenségének kivájják a szemét.
- Ostoba vagy, Vitéz, szólt Hóhér szemtelenül; jobb, ha a magad szép szemére vigyázol ezúttal. Tudd meg, az ember jön erre seregestül. Nekem már felfedezte Tűnődő, akit Barlangi az ügyvéd után küldött s aki Rémmel, az éjjeli őrrel beszélt.
- Az ember? – kérdezte Vitéz, kissé bután. – Hát akkor csak csináljátok a dolgotokat. Engem majd’ meglőttek egyszer, pedig azt hittem, hogy hozzám a tűzdarázs fel nem juthat. Én egész népségemmel elvonulok innen; az emberrel én bolondul ki nem kezdek.
Most már keleten is kezdett elpirulni az ég. Hajnalodott. Az erdő lombjairól olvadt kristálycseppeket rázott le a feltámadó szél. Az éjszaka búcsúzott a földtől.
A szabadok sietve csörtettek a király színe elé.
Elől jártak a húsevők, akik egymástól, kivált ilyenkor, mit sem tarthattak. Hátul riadoztak félénken a növényevők, akik sohasem tudhatták, nem nyúzzák-e le a bőrüket a hegyes fogúak.
Matróna, az idős szarvas-tehén, befelé-nyelven izgatta a csapatát s magyarázta a fiatalságnak, hogy merre iramodjanak el utána, ha jelt találna adni.
Rém, az őrbagoly, meghallotta s dorgálva mondta:
- A kifelé-nyelvet kell használnotok, ti szerencsétlenek. Hisz’ csak most hirdettem ki, hogy a király rendeletéből nyilvánosan a nagy volapük járja. Ha Álnok, a vadmacska, hallotta volna, jaj lenne tinektek. Ő a besúgója Hóhérnak, aki viszont a király főrendőre.
Ugyanekkor Ravasz, a fiskális, mégis a befelé-nyelven szólt az arisztokraták növekvő csoportjához:
- Bátrak legyetek; a paraszt ne lássa, hogy féltek; - hova lenne akkor a tekintély? Szavait a király harsogó, földet reszkettető ordítása szakította félbe.
- Szabadok! Kedvelt hívünk, a fenséges hercegnő, India dísze, fél. Ti is félhettek akkor. A villám jön! A mennydörgés jön! A fergeteg jön! <Ő> jön! Élesítsétek a karmotokat, ráspolyozzátok minél hegyesebbre a fogatokat!
- Mi is? – kérdezte halkan és bárgyúan egy fiatal őz-suta.
Matróna intett Csellenőnek: - Eleget tudunk, a végét ne várjuk be, menjünk.
A kérődzők, mint rendesen, most is elszökdöstek. A király szavát messziről is eléggé hallhatták. Attól a hangtól vészterhesen zúgott az egész erdő.
- Szabadok! Készen legyetek! Ha itt lesz az ideje, hadba hívlak mindnyájatokat!… az erdő a miénk; a szabadság a miénk! Egyiket sem adjuk!…
- Egyiket sem adjuk! – süvített fel az égig a szabadok esküje.
A déli szél mind erősebben fújt s hirtelen beborult az ég. Esni kezdett.

A fiskális felszimatolt s foghegyről súgta oda Barlanginak:
- Jó-jó! Csakhogy az ázott földön mindnyájunk nyoma árulónk lesz.
A lombot verdeső reggeli esőtől dideregve borzongott össze a völgykatlan szélén Cézár.
- Hogy ordítanak, hogy üvöltenek, - mondta magában, hallatára a szabadok lármájának. Mintha sárkány volna a torkában mindegyiknek. Pedig a Vörös ördög egymagában is elbánnék velük, - tette hozzá keserű vigyorgással, amelytől rettenetessé vált amúgy is torz, fekete ábrázata.
Az eső pedig csak esett, mindjobban esett, mintha új özönvíz akart volna leszakadni, hogy elborítsa a földet.
Vagy talán, hogy eloltsa a terjedő nagy tüzet, amit az égő láp pernyéje nyomán a maga erejéből már meg sem tudott volna akasztani a gyarló, élhetetlen ember.