A rab király szabadon 15.

Gyanús jelek.

Az égő nád szagát azután napról-napra érezték a rengeteg erdőben lakó szabadok.
A levegő tele volt füsttel s már nem is lehetett tudni, melyik felhő igazi az égen és melyik van parányi koromszemcsékből, amiknek a milliárdját egybegyűrve hajszolta maga előtt a végtelenség utain a szél.
Valami történt odalent a síkon, ami mindenfelé nyugtalanságot keltett. Az éjszakák félig-meddig nappalokká váltak az állandó fényesség miatt, ami az ég aljáról élesen verődött vissza, s ami olyan volt, mintha tíz nap akarna fölkelni, kibújni a szemhatár mögül, de nem bírna.
Ott a pokol tüze égett, olthatatlanul.
A zaklatott, holtra rémült ember nem tudott magán másképpen segíteni: felgyújtotta a nádrengeteget, hogy kiüldözze belőle a szörnyű rémet, az emberevő tigrist, amely ott választott magának lakást, s onnan rendezte borzalmas kirohanásait a falvak környékére, a védtelen, kétségbeesett pásztornépre.
A szárnyasok legkönnyebben hozhatták a híreket, hogy mi történik a pusztaságon. Villám minden hajnalban azzal indult el az őserdő széléről, hogy egy óra múlva itthon lesz és jelenti a királynak: mi újság, mikor lesz már vége a korombűznek, amit a Felség orra sehogy sem tudott megszokni. De bizony a sólymot nem látták estig az erdő urai. Ha egyszer elragadta a vadászszenvedély, annak mindent alárendelt. Hiába indult hazafelé, hogy a legújabb tapasztalatokról számot adjon: a kétségbeesetten röpködő, jajgató, szakadatlanul mozgó lápi madarak látása megrészegítette. Dőzsölt a gyilkolás gyönyörében, s egyik bíbicet a másik után vagdosta le a levegő hullámai közül.
Gonosz, a héja, maga is megsokallta, amiben nyilván nem kis része volt az irigységnek. Hisz ez a szárnyas hiéna minden nagy ügyessége mellett sem tudhat méltó vetélytársa lenni a sólyomnak, amely akkor kerít magának zsákmányt, amely percben akar. A sólyom annyi, mint a cikázó villám; vágása akár a hasogató mennykőcsapás. Ő maga is tudja ezt, s inkább nem támadja a földön ülő madarat, nehogy amint lecsap rá, önmagát törje össze zuhanása tüzességével, és ellenállhatatlanságával.
Alig hallotta Gonosz, hogy a király nyugtalankodik, leszólt hozzá: - Villámot várod? Azt ugyan várhatod. Bíbicre, meg gémre vadászik. Kisebb gondja is nagyobb ilyenkor, semhogy veled törődjék. Majd megjön, este, jóllakva, fáradtan – akkor talán leereszkedik, hogy szóba álljon veled.
Szultánt ez a fitymáló, ingerkedő beszéd kihozta sodrából. Dübörgő hörgéshez hasonló hangon ordított fel: - Hol van Vitéz? Hívjátok ide nekem a barátomat.
Vitéz, a sas, csudálkozva értesült koronás társa izgatottságáról, s nagy körívben ereszkedett le egy óriás tölgyre, amely alatt az oroszlán hűsölt.
- Mi baja az afrikai hősnek? - kérdezte barátságos hangon.
- Alattvalóid közt engedetlenek és léhák vannak, - bőgte az oroszlán indulatosan. Villám még sehol sincs, pedig napi parancsban volt, hogy övé a híradás kötelessége. Követelem, hogy hazahívasd és példásan megfenyítsd.
A sas bámult és komoran hallgatott. Végre megszólalt: - Nem jól teszed nagyúr, hogy ily fennen beszélsz. Tudnod kellene, hogy a vándorsólyom legkedveltebb szolgám, akit megbüntetni különben sem tudnék. ő mindnyájunknál gyorsabb. Suhanó, a törpe sólyom az egyetlen, aki utoléri; de vele szemben ő is tehetetlen. Suhanó a röpülő sasnak is a hónaljába vágódik, ha akar, s kikezdi, kimarja; - de Villám épp oly ügyes erőművész a levegőben, mint ő; jaj volna neki, ha meg merné támadni. Azután (itt felemelte hangját a madárkirály) ki is kérem magamnak, hogy népemmel megkérdezésem nélkül rendelkezzél.
Az oroszlán bosszúsan mordult fel:
- Mi? Te megleckéztetsz, ahelyett, hogy királyi barátságomra büszkén a kedvemben járnál? Tudd meg tehát, hogy minden hányavetiséged ellenére is nagyon csekély vagy hozzám képest. Ha a röpülés adománya az enyém lenne, úgy vernélek el, ahogy akarnálak. Legnagyszerűbb tulajdonságod, a röpülés, neked csak arra jó, hogy nem éppen túlságosan vitézül tudj előlem kitérni.
Szörnyű vijjogás szakította félbe e szavakat. A sas a tölgyfa koronáján tollát borzolta s nagyokat rikácsolva verdeste a szárnyát.
- Szárnyasok!… madarak!… szolgáim!.. igazi urai a világnak!… kiáltozta, - Hallottátok-e? A négylábú barom megsértett engem s benneteket valamennyiteket. Jók voltunk hozzá s ő még lenéz, megvet!… A földhöz ragadt féreg megvet minket, a felhők közt járó korlátlan szabadokat!… Ha ketten egyszerre rohanunk neki, rögtön kiverjük a szeme világát. Vak koldus lesz belőle, minő a vakondok. De az legalább járhatja a föld alatt is a maga utait; - hanem mit csinál szem nélkül az oroszlán? Legfeljebb ordít, mint a szamár. Vajon melyik kérődző siet majd hozzá panaszos éhbömbölésének a hallatára, hogy így szóljon: te kolduskirály, gyere, egyél meg engem; eljöttem hozzád magam, minthogy vadászni már nem tudsz!… Az erdő hencegő zsarnoka büntetést érdemel, korlátlan szabadok! Jertek, sorakozzatok, jeladásomra rohanjátok meg; - tépázzátok meg; hadd emlékezzék a mai napra!…
Erre a lázító beszédre különös mozgás támadt az erdőségben. A ragadozó madarak egész légiója jött: suhantak, villantak, zuhogtak, a sas köré gyülekeztek. Még Gyász sem hiányzott, a félszemű holló. Sőt előkerültek a szajkók, a hegyes-csőrű fakopáncsok, s a varjak és a szarkák. Rövid idő alatt olyan zsinat kelt, hogy az oroszlánnak szinte szorongó érzése támadt miatta. Ki tudja, mi történik, ha a válságos pillanatban elő nem toppan a bozótból Ravasz, a fiskális, akit Hóhér kísért.
A hiúz tudniillik nagyon is adta, hogy ő a trón rokona, el nem maradhat a Felség mellől.
A vén rókának csak annyi ideje volt, hogy hamar odasúgja Szultánnak: - Király, ne felelj most. A harag mindig rossz tanácsadó. Bízd rám a dolgot; én majd elintézem. A felelősséget magamra vállalom.
Annál pedig nincs kellemesebb, mintha a bajban levőről valaki leveszi a következményekért való helytállás súlyát. Ezért még a királyok sem szoktak neheztelni. Szultán kegyesen intett Ravasznak:
- Tedd, amit akarsz, hűséges hívem.

folytatjuk