A rab király szabadon 16.

Ravasz nagyot vakkantott:
- Felséges szárnyas úr, vitézek vitéze! Nagy félreértés van köztetek. Az én hatalmas uram, az oroszlán, mindig megbecsült téged és egész népedet. Most egy rosszmájú bűvész okozta a zavart közöttetek. Ha már így van, kénytelen vagyok megvallani. Hóhér fogadott velem, hogy bolonddá tesz mindnyájatokat; hasbeszéléssel utánozza a király hangját s gorombáskodik veletek, hadd pukkadjatok egyszer ti is, akiknek oly jó sorotok van.
Hóhér kővé meredve bámult Ravaszra. Szerette volna nyakon kapni s hamarjában kirázni belőle a szuszt; de olyan zsivaj kerekedett fölötte, hogy kénytelen volt arra ügyelni.
Hiába nyávogta: - Nem igaz! Nem igaz! A felriadt madarak lármája elnyomta a szavát. S ha még csak ez lett volna! De nagyot bődült maga a király is: - Mit mertél te a hátam mögött? Te pimasz! Fogadsz az én bőrömre? Az én káromra? Rögtön elhordd magadat, vagy palacsintává lapítalak. Pusztulj előlem, vakmerő!
A hiúz rémülten osont be a bokrok közé, onnan vinnyogta vissza:
- Nohát ez hallatlan! A király maga is elhiszi! Megpukkadok, meg én!
A többi, amit nyöszörgött, elveszett a madarak okozta zajban. A szárnyasok kergetni kezdték; csípték, vagdalták mindaddig, amíg egy nagy fa odvába nem menekült előlük. Csak Vitéz maradt a helyén. Onnan szólt le.
- Jól van, elfogadom a mentséget, de azért tudom, amit tudok. A diplomáciai érintkezést ugyan nem szakítom meg a négylábúak fejedelmével, hanem felkérem őt, hogy ezentúl csak a maga népével parancsoljon. Ahogy én tudom, odalent nagy dolgok folynak; az ember tömegesen mozdult meg; mindenütt csoportokat látni; a tanácskozás elkeseredett és hogy miről folyik, azt abból sejteni, hogy a Mennydörgők száma napról-napra jobban szaporodik. Mi szárnyasok tudjuk, mit jelent ez. Az ólomdarázs veszedelmes, mert láthatatlan és sokkalta jobban repül, mint a leggyorsabb madár. Mi elmenekülhetünk; mi az emberrel ki nem kezdünk, harcba ővele nem bocsátkozunk. Elhúzódunk innen; mindaddig, amíg újra csend és békesség nem lészen. A négylábú urak maradjanak itt magukra, és segítsenek magukon, ahogy tudnak. Végre is nem tudjuk, miért legyünk nekik fegyvertársaik, holott a szövetségből nekünk jóformán semmi hasznunk sincsen. Sőt ha meggondoljuk, hogy India gyöngyének a vérszomja okozta a Mennydörgők mozgását; inkább még rosszalhatnók a dolgot. Hisz ezelőtt békességben éltünk, az ember valahogy belenyugodott, ha egy-két barmát a farkasok és medvék levágták. De most magára az emberre vadászik a Csíkos fojtogató, akinek nem kell egyéb ital, csak embervér. Csináljon a négylábú király, amit akar. Mi a magunk bőrét joggal féltjük. Mihelyt igazán baj lesz, elköltözünk innen.

Ezzel kiterjesztette roppant szárnyát s megindult felfelé, a piros szegélyű felhők irányába, amelyekre éppúgy sütött a hajnalpír, mint a messzeségben égő náderdő sárga-vörös fénye.
Afrika hőse egyedül maradt.
Elnézett a távol ködébe, ahonnan a veszedelmet most már kétségtelenül várnia lehetett.
Ott csakugyan, mintha az örök pokol égett volna, úgy bujkáltak a vörös lángnyelvek végig a rónaság mélyén, a nádasban, a magas fűvel borított zsombikon, amely között nemrégen olyan jó titkos búvóhelye volt a tigrisnek.
A Csíkos fojtogatót az első füstoszlop menekülésre késztette ugyan, de az ember rettegéssel párosult haragja már csak a bizonyossággal elégedhetett meg. Hadd égjen le az egész terület, ahol az emberevő otthon lehetett. Hadd váljék perjévé, hamuvá a sűrűség, ahova a gyilkos behurcolgatta áldozatait.
A zsombikos már olyan, mintha ezernyi ezer nagy vakondtúrás födné a pustaságot, feketén, gyászosan.
Közte, a zsombik árokban, még a víz is szurokszínű, s a bele hulló tüzes perjétől langyos. Ott már semmiféle állat sem tanyázik. A madarak eltűntek, - a vidrák elvándoroltak, - a lápi őz, ki tudná merre bujdosik? A réti farkas éjente már nem szökik itt zsombikról-zsombikra, nagyokat szimatolva a levegő áramlásával szemközt.
Ahol az ember ráakadt egy-egy fehérlő koponyára: sírva, átkozódva szedi össze s bosszút esküszik a gyilkosra. Akinek jártányi ereje van, az a gyülekező helyekre siet, ahová dobszó, meg félrevert harang kongása hívja a népet.
Lázban él mindenki, aki a panaszokat s a sírást hallja. A Mennydörgők fegyvereiket rázzák, emelgetik, - esküdöznek, tombolnak, halált kiabálnak. – Mind idekészül az erdőségbe, ahol a Csíkos fojtogató meg szörnyű társa, az elszabadult állatkirály lakik.
Ezeket a híreket egy kóborló farkas hozta, amely a tanyai kutyák egymásnak szóló üzengetéséből értett meg apránként mindent. A gyorslábú farkast ki is nevezte a király kengyelfutónak.
Éjjel csak megjárta; akkor a szárnyas egerek híven megtették a magukét. Csúnya csudákat művelt; kétszer is megjárta a nagy messzeséget a síkságtól a hegység lábáig, s új meg új adatokkal megrakodva tért vissza. Az alkonyat elindította útjára a kengyelfutót; az csak reggel felé vánszorgott elő, holtfáradtan.
Napközben darazsak és szitakötők vágtattak szanaszét a környéken, s innen is, onnan is összeszedtek valamit, amit jó volt tudni. Az egész környék nagy messzeségben úgy készülődött, mintha mozgósítva lett volna.
A félrevert harang szomorú hangja jóformán sohasem hallgatott el. Zulejka, mintha valósággal megőrült volna, szenvedélye hatása alatt egyre folytatta borzalmas mesterségét. Nem múlt el nap, hogy vérben ne fürdött volna. Váratlanul és kísértetszerűen jelent meg az emberlakta helyen; jöttét nemsokára halálordítás követte valahol. Mire az emberek összefutottak, már csak azt láthatták, hogy eggyel megint kevesebben vannak.
Néha megpillantották a kullogó tigrist, amint izzó szemével hátra-hátra tekintett, szájában tartván zsákmányát, akinek számára nem lehetett már szabadulás.
Az őserdő köré napról-napra szorosabb gyűrűje fonódott az elszánt embereknek, akik mind arra esküdtek, hogy inkább meghalnak, de az indiai rabló rettegtetését nem tűrik tovább.