A rab király szabadon 17.

A halottrablók.

A rengeteg fölött éles vijjogással köszöntötte az új hajnalt valaki.
Egy megvénhedett, lomha ölyv volt, amely elmaradt a szárnyas királytól és kíséretétől, s most jelt szeretett volna kierőszakolni arról, hogy a társai hol vannak.
Választ sehonnan sem kapott. Csak a szél süvítetett néha az övéhez hasonló sírással. A nyavalyás, beteg ölyv fáradtan vergődött arrább légi útján, közel a fák koronájához, hogy rögtön leszállhasson, ha a pihenést megkívánja.
Jóval magasabban, a hegyorommal párhuzamosan, egy másik ragadozó madár keringett, lassan, óvatosan. Kerek szárnyának minden evezőtolla mintha különvált volna. Vastag bothoz hasonló farka ellenben egy csöppet sem nyílt szét. Remekül kormányozta kanyargó repülését a szárnyalásban művész rabló.
Gonosz volt az, a héja, aki suttyomban tért vissza a régi telepre, ahol egy császármadár családnak a rejtőző helyét leste volt ki.
Vitéz, a szárnyas király megtartotta a szavát. A berber hőssel történt összeszólalkozása után egész hadseregével elvonult a Vöröskő tájékáról, ahol a négylábúak királyának kedvelt otthona volt. A rengeteg erdőségnek ebben a részében csak az alsóbbrendű szárnyasok maradtak, akikkel a sas nem sokat törődött. A madárkirály környezetében csupa rabló volt; - mit kerestek volna azok között a dalosok s a gyöngék? A varjak, szajkók és szarkák szintén itt rekedtek, az éjjeliekkel együtt. Ők sem mertek a sólymokkal, kányákkal, ölyvekkel és héjákkal összekeveredni.
Vitéz büntetni akarta az „afrikait”. Had kívánja vissza azt az időt, amikor villámszerű sólymok voltak a futárjai, akik minden veszedelem hírét percek alatt meghozták neki. Had emlegesse meg, hogy goromba volt a sassal.
Gonosz, a hírhedt útonálló, kéjelegve mérte végig az elhagyott erdőt, ahol most egyes-egyedül ő volt a szárnyas úr. Leereszkedett a völgy bokrai fölé s megkezdte alattomos, ravasz vadászatát. Kinyújtózott a levegőben és suhanó árnyékként surrant el a nyílások között; vérszomjas tekintettel kutatta át a bokrok alját; hol venne észre egy gyanútlan fácánt, amelyre mennykőként csapna rá.
Egy szajkó meglátta s rémülve recsegte: A szárnyas hóhér! A hóhér!
Minden madárhang rögtön elhallgatott. A gyöngék meglapulva várták, hogy eltűnjék a gyilkos.
A héja bosszúsan lendült vissza a nagy fák koronája fölé s majd’ bele ütődött egy felriadt lángbagolyba, amely ijedtében egyik ágról a másikra röppent. A bagoly rákiáltott: - Hallod-e Gonosz, ha jól láttam, ott fent egy örvös galamb bolyong, nem csípnéd el?
A héja felpislantott s abban a percben ész nélkül bukott vissza a fák lombjai közé.
- Teringettét! - mormogta magában, ő Felsége ma ugyancsak magasan végzi reggeli sétáját. Ha itt, a tilalmasban meglát: kikapok. – És fennhangon vetette oda a bagolynak: azt a galambot csak fogd meg magad, te vaksi!
Csakugyan a sas volt odafent, a felhők alatt. Talán a kíváncsiság, vagy a megszokás hozta vissza erre a vidékre. Annyi bizonyos, hogy most nem vadászott. Felséges könnyűséggel írta le roppant köreit a végtelen űrben, ahol ő parancsolt. A földhözragadtak előtt ösmeretlen tisztasága volt ott a levegőnek.
Fölötte bolygó ködtenger úszott, amely a szemhatárt az égboltozat felé eltakarta. Fehérrel s rózsaszínnel festett áttetsző pára hömpölygött végig az ég mezőin a sas szomszédságában. Abból a magasságból el lehetett látni a Vöröskőig, ahol a sas a berber hőst hagyta volt.
A felhők mellől milyen kicsinek s egybefolyónak tetszett minden, ami idelent volt!
Maga a sas csak galambnagyságúnak látszott a föld színéről. Ebből a távolságból a földi hangokat már hallani is alig lehetett.
A sas; aki büszkén hitte, hogy egyedül van: rekedt jajongásra lett figyelmes, amely mintha a ködfelhők titkos rétegei között támadt volna.
Vontatott, panaszos, rikácsoló hangok voltak azok. Kísérteties hatást tettek fényes nappal is.
A sas kedvtelenül tekintett fel. Szeme még nem hatolhatott át a felhő ködén, amelynek egy foszlós lenge része éppen föléje került, de azért tisztában volt azzal, hogy ki van ott.
- A halottrablók! – szólott halkan. Utálatos fajzat!
Ekkorra már arrább csúszott a felhő ernyője, s a sas meglátta a rideg vándorokat.