A rab király szabadon 18.

Még sokkal magasabban úsztak a levegőtengerben, mint ő maga. A legmagasabb havasok is lapos hómezőnek látszhattak onnan. Odáig semmi más földi élet, ezeken kívül el nem juthatott. A meteorok titkos utai vittek ott keresztül-kasul, nyomtalanul.
Keselyűk keringtek odafent, az irdatlan légi távolságban.
A szárnyas rablók óriásai, akik egy országon át suhogtatják így zúgó szárnyukat, anélkül, hogy a föld fia csak sejtene is róluk.
Az ő szemleútjuk térségein nincs más hang, csak a bősz orkáné. Ott csak ők vannak otthon, meg a villám. Még a sas is lentebb marad; még a sas se bírja el jól a levegőnek azt a ritkaságát.
Három komor keselyűre esett a sas szeme; két csupasznyakúra, meg egy szakállasra.
A csupasznyakúak szidták a szakállas idegent, aki, úgy látszik, véletlenül vetődött hozzájuk, s bármennyire emelkedtek is, egyre fölibük került.
- Mit kísérgetsz bennünket? - ripakodott rá az egyik csupasznyakú. Tudod-e, hogy még a tiednél is jobb a szemünk, s most azt lesed: hol veszünk észre valami prédát, amiből te is falatozhass.
- Hagyd el Messzelátó, - csöndesítette társát a másik. - Az ilyen kalandoron úgy sem javítasz. Tolakodó volt egész életében s az is marad.
A szakállas keselyű levijjogott rájuk: - Ti éhenkórászok, még ti hencegtek? Mitek volna, ha jó szemetek se volna? Ügyetlenek és gyávák vagytok; élő állattal elbánni nem is mertek. A zerge fittet hány tinektek; de nézzétek meg, milyen őrülten rohan keresztül a mélységeken, ha engem megsejt. Messzelátó, talán nem látta kend? S te Dögrovás, mernél-e hamisan esküdni rá, hogy ilyen jelenetnek tanúja nem voltál?
A sas hallotta az izgatott hangú vitatkozást és felkerült a keselyűkhöz, amennyire csak a lélegzete bírta.
Beleszólalt a civakodásba:
- A saskeselyű jó repülő, s le tudja taszítani a szikláról a menekülő zergét. De mégsem igazi hős, mint a szemtől-szemben támadó sasok.
- Kis dicsekvő! Riogta a szakállas befelé, amit a többi meg nem érthetett.
Azután fennhangon folytatta, a nagy volapükre fordítva a szót:
- Tudjuk, Vitéz, hogy a nevedet te megérdemled. De azért a mi fajtáinknak is van olyan adományunk, amiben téged fölülmúlunk. Ím’ itt van Messzelátó, aki minden kimúlt ebet rögtön felfedez; és itt van Dögrovás, aki egy mértfölnyiről is megérzi a temetetlen halottat s olyankor így kiált fel: hajh, minő remek illat!

A csupasznyakúak eleinte azt hitték, hogy Szakállas komolyan dicséri őket, s ugyancsak bólintgattak. De most kisült, hogy mindez tulajdonképpen csak csúfolódás.
Újból szitkozódtak:
- No, te nagyszájú félvér, te se sas, se keselyű, te hitvány korcs: miben vagy te különb? Mi erősebbek vagyunk, s legalább haszna van belőlünk a világnak, de te csak tolvajkodol, akár elevenre vásik a fogad, akár holtra.
Egyetértően rikoltattak; de aztán Messzelátó felkiáltott:
- Ugyan, te híres, mond meg hát, mi van itt alattunk, a nagy erdőben, a dőlt fenyő tájékán? Lássuk, mennyit ér a szemed!
Szakállas merőn szögezte szemét a jelzett pontra. Hírtelen nagyot rikkantott örömében:
- Az ám, mondta, egy hullott vadkan! Ni, hogy feketéllik!
- Az ám! Kacagott Messzelátó, kérd kölcsön pajtás a vakondok szemét. Hisz’ ott egy égett tuskó feketéllik. S te azt vadkannak nézed?
Dögrovás úgy kacagott, hogy a könnye csurgott. A sas is megmosolyogta a Szakállas vereségét.
- No ezt jól csináltad, - mondta - most alaposan megszégyenültél. Legjobb, ha eltünöl s nem nevetteted ki magadat még jobban.
S minthogy úgy sem volt már kíváncsi a nyelvöltögetésre, felszólt a keselyűkhöz: - Szervusztok, halottrablók! Azzal kinyújtózott, s úszott-úszott egyenesen, mintha zsinóron húzná, ösmeretlen vidékek felé. – Vitéz alkalmasint tervez valamit, gondolta Szakállas, és utána lopódzott.
A csupasznyakúak ott maradtak s Dögrovás közönyösen folytatta keringését. Még magasabbra igyekezett, hogy távolabbra lásson. De Messzelátó visszaszólította:
- Ne menj el most innen, kedves rokon.
Dögrovás kíváncsian és reménykedve kérdezte: talán látsz valamit?
Messzelátó nem felelt mindjárt. A távozó két nagy urat kísérte tekintetével. Azután, mikor meggyőződött róla, hogy nem jönnek vissza többet, a társához fordult.
- Pislants le csak te is ahhoz a dőlt fenyőhöz, Dögrovás.
A csupasznyakúak jó orrú kopója majd’ kinézte a szemét, mert a látása nem versenyezhetett a rokonáéval.
- Zavarban vagyok, - szólott kisvártatva - de bizonyosra veszem, hogy neked volt igazad.
- Dehogy volt, dehogy volt! – kacagott Messzelátó. - Az a szakállas marha nagyon is pompásan lát.
- Micsoda? Hogy az a feketeség…
- Az, az! Hullott vadkan; ahogyan ő mondta. - No de ilyet! Hisz’ akkor mégsem olyan jól lát, ha neked elhitte, hogy nem az.
Messzelátó ravaszul mosolygott: - Akit tekintélynek tartunk, s akármilyen bolondot mond is, hiszünk neki. Az a buta Szakállas még gondolni sem meri, hogy ő úgy lát, mint én; s amikor a sas is kinevette, meg volt győződve róla, hogy tévedett.
- Nagy kujon vagy, öreg! - ujjongott Dögrovás; és nyomban neki készült, hogy összekapja a szárnyát s lezuhanjon a vadkan tetemére.
- Ne szeleskedjél úgy, - förmedt rá Messzelátó. - Ha ész nélkül rohansz: valahány csatangoló keselyű mind gyanút fog s utánunk csődül. Lassan ereszkedjél le, majd én vezetlek, várj.
S azzal elkezdett csigavonalban lefelé kanyarodni, mintha mindössze is a sok hiábavaló kóválygást unná, s most nem volna más gondja, minthogy valamelyik sziklán megpihenjen.
Alig jutottak lejjebb ezer lábbal, máris fölkiáltott Dögrovás: - Ojjé, bátya, de gyönyörű zsákmány! És milyen nagy seb látszik az oldalán.
- Hogyne, mikor a négylábúak királya vágta le.
- Vajon honnan tudod?
- Magam láttam. Még az este történt. De úgy látszik, nem volt éhes a király, mert alig kóstolta meg.
- És most mink lakunk jól belőle; - fejezte be Dögrovás a gondolat sorrendjét, nagy lelkesedéssel.
A két halottrabló nemsokára már a faóriások fölött zúgott végig, s eltűnt a lombok közt, amint az őserdőnek abban a zugában, ahol a megdermedt vadkan volt, leszállott a földre.