Rendkívüli kiadás: Bársonyos tavasz
2012. március 21

Márványoszlopok vesznek körül. A Nemzeti Múzeum kupolacsarnokát a Himnusz hangjai járják át. Március 18-a, József nap estéje. Józsefváros ünnepel és emlékezik. Kocsis Máté polgármester köszöntőjében kitér Bauer Sándor 17 éves tanulóra is, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1969-ben benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát, tiltakozásul a szocialista rendszer túlkapásai ellen. "Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek" – írta a fiú búcsúlevelében. A délelőtt folyamán a mártírhalált halt diák emlékére szobrot emelt a kerület. Bemutatták a kerület új címerét, rajta korona és kereszt, az államiság és a hit szimbólumai.

Majd Józsefváros egykori és ma élő íróira irányul a figyelem. Díszpolgári címet kap Jókai Anna, s halála után 84 évvel Becsületkereszt kitüntetésben részesül Bársony István. Meghatott vagyok és boldog. Nem lehet eléggé megköszönni a kerület vezetőinek, dolgozóinak, tanárainak, diákjainak, s minden lakójának azt a törődést, figyelmet, amit az elmúlt években a Bársony-életmű kapott. Az Alapítvány elnökeként ülök az első sorban, mert a nagy írónak, a természet apostolának nincs egyenes ági leszármazottja Magyarországon. Egyetlen dédunokája, Bársony Bea Olaszországban él, s ritkán tudom hazacsalogatni.

Elmerengek, hogyan, mivel köszönné meg a kitüntetést maga az író? Valószínűleg felolvasná valamelyik, csak rá jellemző novelláját. Vajon melyiket?
A minap kezembe került egy levél: A feladó Bársony István, a címzett Szász Károly, a Kisfaludy társaság egyik vezéralakja. (Szabadszálláson született 1865. november 11-én, elhunyt 1950. március 21-én, Budapesten. Politikus, irodalomtörténész, író, az MTA, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, a képviselőház elnöke)

Íme, a levél:

Kelt:Budapesten, 1920. május 4.-én VIII. Népszínház u. 18. II. 26
Kedves Károlyom!
Éppen most olvasom a lapokban, hogy 5.ikéről 11.-ikére – keddre halasztottátok a Kisfaludy. t. felolvasó ülését. Minthogy így még van rá időm, felkérlek, légy szíves a lapok számára adandó ülésprogramban az én elbeszélésem czímét megváltozatva közöltetni, éspedig nem Virágos Pöszörke Peti, hanem csak Virágos Peti lesz a czíme. Ha a tagok számára küldendő meghívó már ki volna nyomtatva, az nem baj. Az már úgy maradhat. Légy kegyes Kéky Lajost erről értesíteni, azt hiszem, Ti állandó érintkezésben vagytok. Hálás köszönettel és a
legnagyobb üdvözlettel vagyok Igaz híved Bársony István”

A novella friss fájdalmakról árulkodik, de egy gyönyörű természeti képpel indul: "A magyar Alföldön végigsuhan az enyhe nyári szél és lopkodja róla a rét illatát."
A későbbiekben azután rájöhetünk, miért választotta egy évvel a Tanácsköztársaság tombolása után a felolvasás tárgyául a Virágos Petit az író. (Március 21-e van, amikor ezeket a sorokat írom, s talán akkor is március volt, amikor Bársony papírra vetette az alábbi sorokat.

"… elkövetkezett Magyarország legsötétebb éjszakája, amelyről még a gonosz őrület sem álmodhatott. A háborúvesztést nyomon követte az árulás.
Ha százszor ezer évet él is meg ez a porig alázott, minden nemzeti gyalázatot elszenvedett ország, akkor is ott fog égni az arcán a vörös szégyenfolt. Amíg magyar lesz a világon, az anyák ezzel fogják rémiszteni rossz gyermekeiket. Az apák pedig szégyellni fogják azokat, akik bűnösek voltak abban, hogy ezt a sorsot, ezt a bemocskoltatást a magyar történelem nem bírta elkerülni. A mi történelmünk lapjait mindaddig csak a hazáért vívott becsületes harcok tették véresekké, és meg kellett élnünk, hogy az évezredes honvédő harcok után hazát eltipró hazátlanok ülhessék itt a magyarság megfeszítésének az orgiáit.
Nekünk idegen söpredék, magyar álarc alatt tiporta sárba nemzeti lobogónkat! A magyar címert megcsonkították, meggyalázták! Előrohantak a rég lesben álló hivatásos hazaárulók és végrehajtották, amire oly ördögi szívóssággal készültek: a nemzetgyilkosságot. Az Erynniszek vad furiái mind rajtunk kacagtak. Befurakodtak közénk és mérges gázként surrantak át a nemzeti széthullás repedésein. Szövetségeseik, bűntársaik mindent elkövettek, hogy nemzetközivé aljasítsák az Uristen legnemzetibb népét. Istent s Hazát tagadva, kezet emeltek mindenre, ami a magyarságnak szent volt: hitünkre, oltárainkra, hagyományainkra, mindarra, ami magyart és nemzetit jelentett. Testi-lelki fertőben tobzódva terjesztették a mételyt. Vérbe borították, s szennyel árasztották el a magyar földet. Raboltak, gyilkoltak s eszményeink templomait egyenlővé igyekeztek tenni a föld színével. Ami magyar volt, arra rátiportak s a magok telhetetlen alvilági bálványának áldoztak fel bennünket. Astarót volt az Istenök, nem a keresztre feszített Jézus. A keresztet ők a magyar nemzetnek szánták.
Az emberiség salakja az emberiség koronája fölé tolakodott. Degenerált és a saját falujuktól is megvetett sehonnaiak marcangoltak bennünket. A vérivás gyönyörűségök volt. A magyar élet gyilkos ösztönüknek volt vörös posztója. Ebből körülhálózták ezt a nemzetet, mint a pók, azután kígyóöleléssel roppantották meg csontjait. Világ szégyenévé, világ nyomorultjaivá züllesztettek bennünket. Szent István elárult birodalmának s Mária országának korlátlan zsarnokai jött-ment kalandorok voltak, akik a saját Istenüket is megtagadták. Elég volt nemzethű magyarnak maradni, hogy az „új világrend” ellen lázadó forradalmár sorsa várjon valakire, üldözéssel, gyötréssel, halálfenyegetéssel és halálbüntetéssel. Az „uj világrend” pedig mindennek megsemmisítését jelentette, ami becsület, erkölcs, emberi tisztesség és főképpen, ami nemzetien magyar.
Ami valaha nagy volt, szép volt, dicső volt és emlékeztetett a magyar múltra, azt pusztulásra ítélték a féktelen terror eszközével. Lehet-e valaha ezt elfelejteni? Van-e elég mennyköve a magyarok Istenének, hogy szétzúzzon és felégessen mindent, ami ezeknek a fertőzötteknek a ragályát terjeszthetné? S hogy túlcsorduljon a pohár, még az ellenséges „megszállás” gyalázatát is el kellett miattok szenvedni. Soha diadalt nem aratott hordát hoztak a nyakunkra, amikor már teljességgel le voltunk fegyverezve. Előbb ördögi ármánnyal játszott bennünket a kezökre a világtörténelem legpéldátlanabb árulása, ezután elszedték utolsó szuronyunkat is, hogy se égen se földön, ne találjunk védelmet ellenök. Gúzsba engedtük kötni kezünket-lábunkat, hogy meg se mozdulhassunk, amikor honi viperák marják belénk mérgöket. Meggyaláztak, arcul köptek, mindenünkből kifosztottak, és börtönök csőcselékét szabadították ránk.
Eszméletre térésünk előtt már ott hevert Magyarország ledőlt szobra a förtelmek iszapjában, ahova azok döntötték, akik nem ösmernek sem Istent, sem Hazát, sem nemzetet. Haldoklásunk agóniájában azután ránk vetette magát a „hódító”. Jött, hogy a szélütötte magyarság tetemén lakmározzék. Hogy megszaggassa vonagló beleinket, megkívánja vesénket, májukat, s mindnyájunkat béklyóba verve rugdosson, kínozzon, önmagának is céltalanul pusztítson itt, csupán csak a barbár kártevés brutális ösztönével. El kellett tűrnünk mindent. A végképpen kimerült, élősdiektől ellepett magyar oroszlán, amelynek mennydörgő hangja a Kárpátoktól az Adriáig hallatszott azelőtt; még hangot adni sem bírt. Látnunk kellett, hogy púderes, kifestett, fűzőbe szorított hímnemű kurtizánok uniformisos figuráira mosolyognak, velök barátkoznak magyar (!) városok olyan asszonyai és leányai, akik nem rettentek vissza attól a gyalázattól, hogy a nemzet vérét szívó ellenségnek diszperditáivá süllyedjenek.A fátyol, amelyet erre a lángoló szégyenre borítunk, meggyullad s elhamvad, nincs ami ezt az égő gyalázatot eltakarja.
Átok erre a sötét emlékre! "

Különös visszhangot keltenének e mondatok ebben a patinás épületben, hiszen 1919-ben itt ravatalozták fel Kun Béla egykori házitanítóját. Az eseményről Schöpflin Aladár így írt: "Temetése illett zilált életéhez. A Nemzeti Múzeum nagy csarnokából temették, borús téli délutánon. A rend fenntartását a szocialisták, akik a maguk halottjának tekintették, nem a rendőrségre, hanem a munkásokból alakult védő-őrségre bízták, amely a nehéz feladatra nem volt sem elég tapasztalt, sem elég fegyelmezett. Óriási tumultus támadt a Múzeum kertjében, még a hozzátartozók és a szónokok is csak nagy üggyel-bajjal tudtak bejutni, végül is kivonult a rendőrség és úgy-ahogy rendet csinált. A forradalom zűrzavarának kiabáló jelképe volt ez a délután. Aki ott volt, az tudhatta, mi következik Magyarországra."

Úgy látszik, a műsor készítői gondoltak erre az évfordulóra is. Meghallgattuk a kórus gyönyörű énekét: "Felszállott a páva a vármegye-házra; sok szegény legénynek szabadulására; Kényes büszke pávák, napszédítő tollak; Hírrel hirdessétek, másképpen lesz holnap; Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre; Új arcok, új szemek kacagnak az égre…"

Mit szólt volna Bársony István, vagy Bauer Sándor ehhez a köszöntő dalhoz? Ma már sajnos nem tudjuk megkérdezni…