A rab király szabadon 19.

Jönnek a mennydörgők.

Az erdő szabad lakosait időközben oly izgatottság fogta el, aminő még soha.
Csendkedvelő volt valamennyi, de a csend és a nyugalom hovatovább fogyott, lehetetlenné vált itt. Még a rengeteg legbensőbb, legtitkosabb sűrűségeibe is elhatott annak a híre, ami a síkon történt, s ha éjente a hold sápadt fényén kívül élénk pirosságot láttak a szabadok a messzenyíló égboltozaton: tudták, hogy mi az: hogy az agyonzaklatott ember föléget odalent mindent, ahol még búvója lehetne a rettegett rémnek, India gyöngyének.

Az sem volt titok többé, hogy a Mennydörgők most már nem elégszenek meg a védelemmel, hanem halálos elkeseredésükben támadni készülnek. A kengyelfutó-farkas megszorított az erdő szélén egy kis falusi kutyát s kifaggatta. A szegény kuvaszkölyök reszketve mondta el, hogy a Nagybajuszú, a Mennydörgők vezére, mindennap száz lövést tesz gyakorlatképpen, s hogy lövései borzasztó biztossággal ölnek. A rabló szabadok a közelébe se juthatnának, hogyha szét akarnák tépni. Kilőné még a szemük világát is.

A rabló szabadok már napok óta csak a befelé-nyelvet használták. A nagy volapük – a kifelé-nyelv – árulójuk lehetett volna, hogy íme, mennyire meg vannak zavarodva. Ezt pedig röstellték volna azok előtt, akik eddig úgy néztek rájuk, mint félelmet nem ismerőkre.
Az egykori kormányzó, Barlangi, folyvást azon sopánkodott, hogy miért nincs most tél. Akkor ő bebújnék valami sziklaodúba, az ember ott rá nem találna. Most ellenben nem bírná ki a hosszas koplalást, az önként vállalt börtönben.

A hegyek a távoli lövöldözés durranásait verték vissza, halkan. Ezek a szokatlan vészjelek még Szultánt is izgatták. A szabadok királya idegesen bődült egyet-egyet, amire mintha ezernyi embertorokból jött volna meg a zúgó, égre jajduló válasz.
Ravasz alázatosan kérte a királyt: Felség, ha lehet, türtőztesd magadat. Lásd, hatalmas hangod még sokkal biztosabban árulód, mint a puha földbe taposott nyomod. A Mennydörgők elsősorban titeket keresnek, akik nagyok és rettentők vagytok.

Szultánt elöntötte a düh erre a beszédre: - Mit? Hát bánom én, ha az egész világ minden kétlábú férge rám támad is? Inkább vesszek el százszor, semhogy gyávának lássanak! A bujkálás nem az én természetem. Segítsenek azzal magukon a félénk fűevők.
És újra nagyot bődült; hangja túlharsogta volna az orkánt is.
Ravasz odább sompolygott. Csikasz, akinek még most is megvolt pörzsölve a bőre az égő lápról menekülése emlékeképpen, csudálkozva kérdezte:
- Mit vigyorogsz? Mi okod lehet a megelégedésre? A fiskális hírtelen komoly arcot vágott. – Ej, mondta, csak ásítottam egyet; - sem éjjel, sem nappal nincs már módunk az igazi pihenésre.
- Már az igaz, felelt Csikasz. Magam is olyan fáradt vagyok, hogy majd eldűlök. Bebújok egy kicsit a vadkomló közé; - ott van egy kis ebédem eldugva, - no, csak éppen egy személyre való, tette hozzá hamar, nehogy felkeltse Ravasz érdeklődését. Azután sarkon fordult.
- Szervusz! Jó étvágyat! - kiáltott utána a fiskális. És magában azt gondolta: ostoba tökfilkó, - mintha nem tudnám, hogy az este egy őzborjút vágtál le; azt hiszem, keveset találsz a maradékból, minthogy magam is abból reggeliztem.

Körülnézett s látván, hogy egyedül van, megint széjjelhúzta huncut kifejezésű keskeny pofáját.
- Hogy minek örvendek? Röhögte halkan, önmagának. Annak, hogy valamennyien buták és képzelődők vagytok. – Lám a király egyre-másra ordít, - hiúságból. Nem szeretne gyávának látszani!… Tudtam, hogy ha beadom neki a motoszt, el nem hallgat. (Az oroszlán nagyot ordított ebben a pillanatban is). Csak bőgj, - kacagott Ravasz hangtalanul; - csődítsd erre a Mennydörgőket! – Mi, gyöngébbek, sokkal könnyebben menekülhetünk így, valahol máshol, ahol a nagy hatalmakat senki sem keresi.
Lement a völgybe s elkezdett ügetni, mint akinek titkos, de tudatos útja van. A patak medrében elvesztek lépései. Ott, a nyirkos puha földön, a legparányibb zajt sem okozta, amint óvatosan előre nyomult. Sokáig haladt a mederben, mindaddig, amíg egy ponton a patak esése valóságos kis zugot nem alkotott. Itt egy ügyes szökéssel kipattant a hallgatag erdőségbe, amely ezen a ponton még teljességgel csöndes és elhagyatott volt.

Verőfényes erdei rét terült előtte, amely a hegoldal déli részét foglalta el. A virágos rétecskén temérdek méh döngött, s valamivel fentebb, ahol az erdő megint áthatolhatatlan sűrűséggé folyt össze, feketerigók röppentek egyik bokorból a másikba, a gyönyörű magas fű közé rejtett sziklatömbök fölött.
Ravasz felugrott egy ilyen sziklatömbre, amelyre éppen rásütött a nap s amely körül árnyékos bujasággal tenyészett a sokféle vadfű, közte egy pár nehézlélegzetű is, amitől nyirkos, dohos szag terjedt el a kis sziklavár alján.
- Sátán, itthon vagy-e? – Kérdezte, s óvatosan pislogott lefelé, készen arra, hogy szükség esetén rohanva meneküljön.

A szikla alól halk sziszegés hallatszott; hosszas, vontatott sziszegés, hasonlatos egy mély sóhajtáshoz. Ravasz megkönnyebbült. A vörös ördög nem haragszik, mondta. Hangja szelíd és türelmes. Ha mérges volna, már kicsapott volna dühében a sziklája alól.
- Hallod-e Sátán, én vagyok itt, aki neked ezt a jó lakást szereztem, folytatta Ravasz. Mindig rendelkezésedre vagyok, akármiben. Senki téged olyan nagyra nem tart…
- Jól van jól, sziszegte az előbbi kísérteti hang. Miért kerestél fel? Mert ha te róka vagy is, a kígyó eszén ugyan túl nem jársz. Tudom, hogy ok nélkül se ide nem jössz, se nem hízelkedel.
- Halld tehát, sátán, csakugyan oka van annak, hogy meglátogattalak. A szabadok közül egyes-egyedül én gondolkozom; a többi napról-napra élődik s várja a jó szerencsét. Még maga a király is. Megvallom neked, államcsínyen töröm a fejemet. Hozzád jövök, aki mindnyájunk között a leghatalmasabb vagy…
- Ki vele, mit akarsz.
- Látod, Sátán, minden bajnak a tigris az oka. Mert baj van, tudod-e?
- Mindent tudok, de bajt én sehol nem látok. Miattam ugyan lelövöldözhetnek a Mennydörgők mindnyájatokat: nekem nem árthatnak. Én láthatatlan vagyok; s akinek pedig láthatóvá válok, az a halál fia.
- Igaz, Sátán; és mégis baj van. Én mondom neked. Mert a Mennydörgők felgyújthatják az erdőt is, épp úgy, ahogy a lápot. Már hallottam fél-füllel valamit erről a szándékukról. Pedig a tűz még tenálad is hatalmasabb. Azt hiába marod meg, nem fog rajta. Ha körülsziszegnek a lángnyelvek, te sem menekülhetsz. A szikla is áttüzesedik tőlük s akkor hiába bújsz alája…

A Vörös ördög dühösen csapott ki a fejével a kövek közül:
- Ne ijesztgess, mert megkeserülöd; - mit akarsz? Állj elő már vele.
- Mit akarok? Semmit sem akarok. Csak kérdezlek, nem lehetne-e módját ejteni, hogy a veszedelem oka csöndben, feltűnés nélkül megszűnjék?
- Világosabban beszélj. Ördög érti az ilyen virágnyelvet.
- Ha például Zulejka hírtelen eltűnnék. A Mennydörgők ő rá haragszanak olyan szertelenül.
- Kezdelek érteni. Azt szeretnéd, ha India gyöngyét váratlan szerencsétlenség érné. Hogyha például én megölelném.
- Csitt, Sátán, én egy szóval se mondtam ilyet.
- Kis kedves, milyen óvatos vagy! Nem tetszenék, úgy-e, ha Zulejka sejtené, mily igaz barátja vagy. No, ne is fecsegj tovább. A gonosz gondolatot elhintetted bennem. Hanem mondok egyet. Ismerlek és előre figyelmeztetlek annak a következményeire, ha a tigrist ugyanily célból keresnéd fel…
- Miféle ugyanily célból? - kérdezte Ravasz, méltatlankodva.
- Nono, tetőled kitelik, hogy Zulejkát viszont rám uszítod. Elhiteted vele, hogy az életére török s ezzel vak dühre ingerled, hogy támadjon meg s igyekezzék valahogy eltiporni. Tudod, hogy abba ő is belehalna. Így azután te, jómadár, egyszerre kettőnktől szabadulnál meg, mi?
- Ejnye, Sátán, de fürgén jár az eszed, - kacagott Ravasz, - tréfálkozva. De magában elképedt és szorongva mondta: - Ez a bitang a vesémbe lát. Jó lesz iszkolni innen.
- Elég, sziszegte a Vörös ördög némileg idegesen, vége a kihallgatásnak, hagyj magamra.

Ravasz nem mondatta kétszer. Köszönt és leugrott; azon igyekezett, hogy jó messzire essék a sziklától. Hisz’ a Sátán szándéka kiszámíthatatlan.
Elsurrant a gaz közt s nagy kerülővel fordult az őserdő felé, ahol a százados fák közt állandó volt a homály.

Egy óránál is tovább tartott, amíg folyvást kifelé ment az erdőből; s még órákig tartott volna, amíg leért volna a síkság szélére, ahol az embertömegek sátortáborban szállottak meg a rengeteg körül.
Az előőrsök megelőzték a nagy csapatokat. Előretolt sátrak voltak az erdőben, hallgatagon. Ezekben a sátrakban mindenütt csak két-három Mennydörgő tanyázott. A Mennydörgők színe-java. A legjobb lövők. A rettenthetetlen bátrak. Az igazi férfiak.
Ravasz tudott már erről a csöndes előrenyomulásról s most meg akart bizonyosodni, hogy hány ilyen előőrs van, s hol foglalták el azokat a pontokat, ahonnan uralkodni akarnak a környéken.

A nap már lehanyatlott, s az erdőben a homály növekedett. A sűrűség nappali hangjai elhallgattak, ellenben kezdtek jelentkezni az estiek.
Egy holló megszállott valamelyik faóriás koronáján s mély károgással hirdette, hogy neki már este van.
Az avaron halk moszatolással csúszott el egy ártatlan erdei sikló. Máskülönben nagy volt a némaság; - csak az erdő szélén dörrent meg néha egy-egy lövés. Ott, az őrtüzek mellett, még nem készültek az emberek aludni.
Néhány komor Mennydörgő a szárnyasegerekre lövöldözött.
Ebben a mélységes magányban fülelt Ravasz, amikor egyszerre borzasztó sikoltás metszette végig az őserdőt. Utána mintha megmozdult volna a föld; dübörgés, robaj, röfögés, ordítás, azután egymásután két fülsiketítő durranás hallatszott. A dörgést mintha tompa zuhanás követte volna. Azután ismétlődött a röfögő bőgés, ami közé éles kiáltások vegyültek.

Még Ravasz kipróbált idegzete se bírta tovább ezt a pokoli lármát. Farkát zászlóként lengetve rohant visszafelé az erdőbe, s csak arra állott meg, hogy mögötte ziháló, nehézkes lélegzettel üget valaki. Megfordult. Cézár jött vele szemközt. Cézár, akinek a félválla össze volt törve, és amint a hold éppen kisütött, látni lehetett, hogy sötét, szinte fekete vér patakzik belőle.
- Mi történt nagyúr? - kérdezte a fiskális, elfeledve a maga ijedségét.
A gorilla csak most vette észre Ravaszt.
Komoran mordult rá:
- Ha kíváncsi vagy, menj vissza és nézz körül egy kicsit. Azt hiszem, egy pár Mennydörgővel kevesebb van. Hanem a fehérszemélyt elejtettem. Sikított és karmolt.

Ez a beszéd teljesen érthetetlen volt Ravasznak. Minthogy a gorilla egy szót se mondott többet: rászánta magát, hogy akármi lesz is, visszasompolyog és megtudja, amire kíváncsi volt.
Útközben hallotta, hogyan köhög Cézár rekedten, fáradtan, sípoló lélegzettel.
Lement egészen az előőrsig.
A sátorból nyöszörgő hangok törtek ki. Egy erős, durva hang káromkodott.
- Maga az eleven ördög volt, - mondta hevesen. Szegény pajtásom, te ugyan megjártad. De miért is cipelsz magaddal asszonyt?
- Nem ő cipelt; - én nem akartam mellőle elmaradni, siránkozott a nyöszörgő, kétségbeesett hang, amely azután mindjárt zokogásban tört ki. Jajgatva kérdezte:
- Ó, vajon él-e még?
A káromkodó hang most gyöngédre változott.
– Él, mondta, de maga ne sírjon; azzal csak izgatja. Hozzon vizet.
Könnyű mozgás támadt a sátorban. Ravasz megriadt, elfutott. Tovább hallgatózni nem mert. Amint azon tanakodott, hogyan egészítse ki a történteket, suttogó hang szólt hozzá felülről. Csúnya libegett ott, a kis szárnyasegér.
- Én az egészet láttam, Ravasz, - mondta közlékenyen. Borzaszó volt. Ebben a sátorban három híres Mennydörgő lakott egy asszonnyal, aki az egyiktől egy lépést sem tágított. Cézár már tegnap is itt settenkedett s látta, amint az asszony vizet hozott a patakból. Az imént kilépett az asszony a sátorból, s Cézár, mintha a földből nőtt volna ki, előtte termett: megragadta, vitte. Az asszony sikoltott, a Mennydörgők kirohantak; mindnyájan bőgtek, ordítottak; villámlás és égzengés támadt; Cézár bal karja lehanyatlott; - úgy látszik megsebesült – nem tetszhetett neki a dolog. Itt hagyott mindent s elkocogott a sötétségben. Az egyik Mennydörgő feltápászkodott s elindult segítségért. A másikat az az egy, aki épen maradt, bevonszolta a sátorba. A fehér nő azóta egyre sír.

A szárnyasegér elbeszélését messziről idehangzó vontatott, elfojtott bőgés szakította félbe. Ravasz megismerte a Zulejka hangját. India gyöngye alkalmasint most indult kalandos útjaira.