Rendkívüli kiadás: Száműzött szép irodalmunk 1.

A szóról – száműzött – első gondolatként a bűn jut eszembe. Valaki valamit elkövetett?

A magyar irodalomban a tanácsköztársaság, majd a szocializmus negyven esztendeje alatt az is elég volt a félreállításhoz, ha valakit nem lehetett befogni a „vörös kocsi” elé, ha műveit, regényeit nem lehetett az új szelek szerint hajlítani. Azok a művek, melyek a proletárdiktatúra, a kommunista elvek szellemében születtek, tovább élhettek, s hittel hirdethették: másképpen lesz holnap. Ez a másképpen azt is jelentette, hogy minden és mindenki a feledés függönye mögé került, ha nem tudta az új rend felhasználni saját szájíze szerint. Bűn nélkül lett száműzött minden mű és művész, ha nem illett ebbe a járomba. Ilyen viszont rengeteg volt. Herczeg Ferenc, Wass Albert, Tormai Cecil, Nyírő Gyula, Dzsida Jenő és még sokan mások teljes életműve, Gárdonyi istenes versei, Juhász Gyula Trianont elítélő, a nagy-Magyarországot felidéző költeményei ugyanarra a sorsra jutottak. Esélyük sem volt, hogy bekerüljenek a tankönyvekbe, vagy a könyvtárak polcaira.

Továbbmegyek. Elég volt az is a süllyesztőbe kerülésre, ha valaki korábban hálás témához nyúlt, de nem elég „vörösen” fogalmazott. Szinte biztos siker volt aranyos állatokról, tisztalelkű gyerekekről, s a természet mindennapos csodáiról írni. Bársony István már a millennium éveiben hitet tett a természetírás mellett. Elsőként alkalmazta a szerkesztésben tudatosan a kalendárium elvet, s neki köszönhetjük az első magyar állatregényt is. Szépet és igazat írt, történeteiben az ember csak mellékszereplő volt, egyike Isten teremtményeinek. Sok minden elmondható a Károlyi-grófság legtehetségesebb gazdatisztjének gyermekéről, de az semmiképpen sem, hogy a proletáriátus szószólója lett volna. Írásaiban ragaszkodott a valósághoz, s apró részletességgel mutatta be erdő mező életének mindenapjait; a fényeket és az árnyakat egyaránt. Az őzikék, a szárcsák és a szarvasok, az erdész, a vadász, a madarász mellett hiteles portrékat rajzolt a másik oldalon; a tilosban járó, rossz szándékú, bűnözőkről is. Alapművében, az Erdőn, mezőn második részében az Érdekes alakok között a Vadorzó figurája is szerepel.

" Erdő-mező bolyongó kísértete, aki egyre járod járatlan utjaidat, megpihenhetsz-e valaha? Előtted a bizonytalanság, mögötted az árnyék, körülötted az ismeretlen veszély. Te nem törődsz azzal. Mert vonz a vágy, csalogat a legyőzhetetlen szerelem, amit a pusztaságok s a sűrűségek iránt érzel. A magány üdvösséged, a kóborlás mulatságod, a gyilkolás ösztönöd, szenvedélyed. A síkságokon és a bozót homályában pedig otthon van a magány, hogyne lennél hát otthon te is? Hogy pihennél meg, amíg lakatlan térségek vannak e világon?
Szabad vagy, mint a sólyom, de rabbá tesz a szenvedélyed; olyan vagy, mint a kalandor idők rabló lovagjai: minden gonoszra hajló.

Egyszer majd elmúlsz, és nem marad utánad más, csak a hegylakók regéje, amelynek te vagy a hőse, a rettegése. Kihalsz végképp, ha nem lesz beláthatatlan rónaság, meg rengeteg-erdő, ahol meghúzod magadat, amikor szorongatnak. Akkor nem lesz az erdei vágásnak veszedelme; nem fogjuk látni többé a fák között az esti homályban elsuhanó óvatos árnyakat, amelyeket jó észre nem venni, jó fel nem idézni, mert velük van a komorság, a halál…

Délelőtt még csillogó fehér volt minden.
A februári nap csepp melege éppen csak a legfelső hópelyheket bágyasztotta el az olvadásig, de ha végigsepert a mezőn egy szélroham: újra megfagyott a párázó nedvesség.
Még fehérebbnek, még ragyogóbbnak látszott a házak teteje, a messzeségből felnyúló hegyorom, a fa ágára bokrétásodott zúzmara.
Hanem délután egyszerre megváltozott az idő.
Eleinte mintha ritka füstöt fújt volna valami láthatatlan óriás az égboltozatra; elkezdett a levegő szürkülni, ködösödni. Felhő keveredett az égre; a széles fehérszegélyű lebbencset magasabbra dobta egy alulról nekigyürkőző légáramlat; ott összehajoltak, betüremkedtek a megszakadozott szélek, s egymásba folyt a szürke színek csekély változatú árnyalata. Azután a nagy kavargásban lomha egyenletességgel oszlott meg az égbolton a pára; csupa apró jégcsillag vált belőle, egymás mellé sorakozó milliárdja a hópelyheknek: akárcsak a hadak útjának a megszámlálhatatlan világai a porszem nagyságában.

És nemsokára esett a hó…
Valaki csendesen sompolyog ki a faluszéli viskóból. Vállán egy ócska szűr; csak összefogja a mellén, anélkül, hogy a karját átdugta volna a szűr ujján. A környéken egy lélek sincs, mindenki behúzódott a meleg tűzhely közelébe a haragos tél elől.
Az ember félkört kanyarít a nyakával: az elég, hogy mindenfelé elérjen a szeme.
- Jó idő! – dörmögi elégedetten, - hát még ha jön a szél is. A kutyát sem eresztik ki.
Azután csendes, meggondolt lépésekkel kapaszkodik fel a szőlőhegy oldalára; vissza sem néz, amíg el nem éri szent Orbán kápolnáját. Az a legmagasabb pontja a dombnak. Onnan még egy pillantást vet a falu felé, amely ott terült oldalt, a lábánál. Ha egyik-másik kémény nem füstölne, azt lehetne hinni, hogy elhagyott karavántelep az a hósivatagban.

… Lekapja a báránybőr kucsmáját és keresztet vet a kápolna ajtaja előtt. Imádkozik. Azután a szűre alól kihúz valamit, amit eddig gondosan rejtegetett. Egy egycsövű puska az. Körülnéz, megvizsgálja: rendben van-e? Most már nem kell dugnia: megindul újra, keresztül a szőlőhegyen, ki az erdő felé, amely ott sötétlik, túl a síkságon.
A hó esik… Ahol a gyalogösvény azelőtt feketére volt taposva, ott most megint fehér csík húzódik. A szőlőkert sövénye be van már hintve jégmorzsával, az ember bocskora szép tiszta nyomot hagy minden lépés után.

Most már siet. Most már nem kell attól tartania, hogy találkozik ismerős falubelivel, talán az erdésszel. A széles bocskor nesztelenül tiporja a frissen hullott havat. A „szimpla” megint eltűnik a szűr védelmében. Nagy kár volna, hogyha beáznék.
Kezd feltámadni a szél is. Az ember elkészült rá. Ha északról kanyarodik el a hófelhő, rendesen megérzi az egész környék, olyan légáramlatot hoz magával. Attól bemenekül az erdő szívébe minden olyan vad, amely csendes időben szívesen lapul meg a síkon.
Ahogy felsóhajt az északi gigász tüdeje: pattogva gördül végig a fagyos lélegzet a szőlőhegy oldalán; szinte megcsendül a síkságon, amikor odacsapódik a göröngy jégburkolatához; onnan tovább repül az erdőig, amelynek szélső fái panaszosan zúgnak, amint belekapaszkodik csupasz ágaiba s lerázza róluk a havat, a zúzmarát.

Igazi vadorzónak való időjárás.
Most lehet szüretje a tilosban.
A szürkület már előrevetíti árnyékát s a fák közt egyre lehet hallani azt a fütyölő zúgást, ami a lombhullással kezdődik s minden kis szélre feltámad, amíg csak tavasszal ismét puha, susogó levél közt nem akad meg, nem téved el a szellő. A tél szellemének egyhangú dala, változást nem ismerő mulatsága ez.
Az ember bemegy a fák közé, s a következő percben eltűnik mögöttük. Ott várja a magány. Semmi más hang, mint a gallyropogás. Még a fakopáncs is megült már odvában. Csak előre mély völgyeken, patak irányában, le a vedlett domboldalig, ahol a délnek fekvő vágásban pihen az őz a szénává aszott füvön, amit felkapart a hó alól a megszorult állat.
Mire feljön a Hold, már helyben van az erdei rabló. Mozdulatlan árnyként simul egy vastag tölgy derekához; előtte alacsony cserje, amely eltakarja a vadak éles szeme elől. Ismeri azt a tájékot, tudja, hogy melyik pontja a legjobb „váltó”; hol szeret átlátogatni az őz a vágásból a fiatalosba; melyik patak mellett húz el leginkább a vadszó róka.

A februári tilalom nem számít az ő naptárjában. Még márciusban sem irgalmaz a pocakos nyúlnak, áprilisban sem a párzó fogolynak.
Elve: gyilkolni, minél többet, minél biztosabban.
Csend.
Friss hó borít mindent. A szél csillapodik, különben is a déli oldalnak nem jut ki teljes erejéből. Mintha meghalt volna minden élet, mintha megnémult volna minden hang.
A Hold bujkálva oson tovább az égen; a megrepedt felhő közül kikukucskál, majd újra elrejti arculatát. Mintha még hidegebb lenne a levegő attól a fényességtől, ami belőle árad.
Messze a síkon túl, a szőlőhegy tövében alszik a falu. A kisbíró benéz még egyszer a kocsmába: nincs-e ott elázott duhaj legény, akit haza kellene szállítani? Amint hazafelé indul, halk dörrenésre kapja fel a fejét. Megáll, keresi az irányt, amerről a gyanús hang érkezett. Katonaviselt ember, jól tudja, hogy puskalövés volt az.
Tán azt is kitalálja, hogy ki zavarja így meg az éjszaka némaságát, de azért hallgat. Hogyne, hisz’ jó cimbora annak a puskásnak a gazdája!

Kétféle fajtája van a vadorzónak, aki úgy különbözik egymástól, mint a bérci ordas a lápon született gyáva csikasztól. Alapjában véve ugyanaz mind a kettő, de erkölcsben, szokásokban mégis van köztük különbség. Egyikük – a hegyvidéki vadorzó, aki csak az erdőségben érzi magát otthon; a másik a síkságok lakója, aki csak a tolvajpuskás nevet érdemli meg.
Erről beszélni alig érdemes. Korcsvér, amelynek nem terjed tovább a vágya, csak hogy a falvak határában megüljön valahol a krumpli szélén, vagy a tengeri föld sarkán, puskavégre várva a süldőt. Óraszámra el tudja nézni, hogy harminc lépésnyire tőle, hogyan játszik a legelő tapsifüles, de ez a távolság neki messze van. Inkább elereszti a vadat, semhogy az egész töltést bele ne durrantsa. Ha pedig sikerült a furfang, ujjongva szalad, hogy tarisznyájába tegye az ártatlanul kiszenvedett barmot. Emellett gyáva, mint a boldogtalan nyúl, amelyet elejtett. Önként odaad puskát, vadat, csak más baja ne legyen. Az Alföldön sok az efféle síksági vad tolvaj.

A hegyvidéki már más. Gyors, ügyes és szívós. Ha egyszer utána veti magát a nagy vadnak: nyomozza, mint a véreb. Ismeri az erdőt; a vadak szokását, életmódját apróra tudja; megmondja a szarvas nyomából, hogy milyen korú, milyen nemű; egészséges-e, beteg-e; üldözték-e, vagy csak játékból szökdelt egy-két hosszút? És ha egyszer rajta van a nyomon, akkor kitartó. Nem órákig, hanem napokon át les prédájára; ha kell, heteket áldoz, amíg célt ér, de célt érnie kell.
Az ilyen vadorzó már érzi a vadász minden gyönyörét; őt annál boldogabbá teszi a siker, minél fáradságosabb küzdés eredménye. Ha kiindul hazulról, feldobog a szíve arra a gondolatra, hogy halált megy osztani. Mert a gyilkolás éppúgy szenvedélye, mint a vadásznak, csakhogy ő lopva, alattomban, sokkal több óvatossággal jut egy-egy szép lövéshez.
Ez teszi azután kegyetlenebbé. Innen van, hogy megszokja a tigris sompolygását, s mert nem válogathatja az időt s az alkalmat: bátorsága mellett is az alkalmiság béklyóiba kerül, merész, ha erre van szüksége, sunyi és kígyóként tovasikló, ha így többre megy.
Az ilyen orvvadászt csak a hegy neveli.

A hegység, a napsütötte bérc, a magasságok, és a mélységek látása, érzése, meg a bennük s rajtuk átélt barangolás növeli meg igazán a szívet, a semmit sem félő bátorságot.
Vagy tán nem is annyira bátorság az, mint inkább vakmerőség. Hisz’ a bátorság nagy erényével nem párosulhat az alattomosság csúf szenvedélye, ami nélkül nincsen vadorzó. A napvilág, a bátrak e fényes útmutatója, bántja az ő szemét; neki a Hold derengő fénye kell; az éj homályában legszebb őneki a világ.
Amikor a magány embere meglapul ahhoz a sziklafalhoz, amelynek a széle alig egy pár lábnyira tőle mutatja a fekete ürességet; amikor az orvvadász látni sem akarja a veszélyt, s csak a túlsó hegycsúcson őrködő zergebak foglalja el minden figyelmét, amelyet csúszva közelít meg, mint a kígyó, s ezalatt a lábának alig van annyi helye a sziklán, hogy meg bírjon támaszkodni a test súlya alatt: akkor ez már csak a szenvedély vakmerősége, amely nem törődik a „pecsenyével” ( a síksági vadtolvaj egyetlen kívánságával), hanem dicsőségre szomjúhozik és reszket a gyönyörtől abban a pillanatban, mihelyt a nemes vad hatalmas bukfenccel szegi nyakát lövése után.

Ez az „igazi”, aki nem ismeri, hogy mi a félelem; aki szembeszáll a veszéllyel, mint minden élő lénnyel, aki erőszakkal elfoglalt területén megháborgatja a mulatságát.
Néhol örökös a harc az erdészek s a vadorzók között. Apáról fiúra száll az eltitkolt bosszúvágy, mely csak alkalomra vár, hogy megfizessen egy-egy megaláztatásért.
Nincs irgalom a szenvedély ez őrjöngőinél.
Lelövik az erdészt hivatalos járása közben; beküldik hozzá golyójukat az ablakon át is, amikor a fáradt ember otthon békében vacsorázik.
Erdőn, mezőn barangolva, találkozik velük a vadász.

Megülnek csendesen a fák közt, mint a földre szállott ragadozó madár. Ha azt remélik, hogy nem vesszük őket észre, mozdulatlanul maradnak, amíg jól el nem haladtunk körletükből. De ha gyanús a közeledés, akkor levágódik az orvvadász a gazba s mire odaérünk, ahol megpillantottuk: hűlt helye, elkúszott. A róka nem oly ravasz, az őz nem oly gyors, a mókus nem oly ügyes.

Aczél elvtárs és társai sokat forgatták a Bársony-írásokat. Valaki csendesen sompolyog ki a faluszéli viskóból. Vállán egy ócska szűr; jó ez nekünk? A proletáriátus gyermeke, mint vadorzó? No, nem! A téma nagyon jó, de hagyjuk ki az Istent, meg az imádkozást; felejtsük el a kisbírót. A vadorzó szerepét kapja meg egy kulák, a nyomába két talpraesett proli gyereket küldjünk, akik természetesen sikerrel járnak.
Így született meg a szocialista irodalom vadorzó története, Az erdő banditája. Néhány részletet idézek.

„ Naphosszat jártam az Őserdőt. És egy eső utáni reggel megdobbant a szívem. Éreztem: nyomon vagyok. Az Őserdő sűrűjéből a faluba vezető szekérúton egy gumitalpú cipő nyomát fedeztem fel. A cipő nyoma mellett egy vérrel fröcskölt barázda kígyózott. Semmi kétség: a gumicipős vadorzó maga után vonszolta a hajnali zsákmányát.
„Miska boldog volt, hogy segíthet nekem és vállalkozott, hogy kinyomozza a faluban a gumitalpú cipő gazdáját. Egyetértettünk, hogy csak ez lehet a vadorzó. Néhány nap múlva Miska beállított hozzánk estefelé és ravasz szemhunyorgással jelezte, hogy fontos mondanivalója van. Kimentünk a tornácra, ahol izgatottan suttogta:
- Berend Pál András a vadorzó. Most is két őzbőr szárad a padlásán. A saját szememmel láttam!
- Hogy jutottál a padlásra?
- Úgy, hogy a felesége megkért, vigyek nekik vagy tíz kiló tinóru gombát, szárításra, két forintjával. Megszedtem a gombát. Tegnap el is vittem. Azt mondja az asszony: „Szeleteld fel, akkor megkapod a húsz forintot.” Felszeleteltem a gombát, mire meg azt mondja: „Hord fel a padlásra, teregesd széjjel, akkor megkapod a pénzt.”… Hát így láttam meg a két őzbőrt a padláson. - És a gumitalpú cipő?
Nagyot nyelt Miska izgalmában. Kerekre tágult a szeme. Szinte parázslott a sötétben, mint a macskáé:
- Mikor a két bőrt megláttam, észbe kaptam. Itt kell keresnem a további bizonyítékot: a gumitalpú cipőt! Azt mondom Berend Pál András feleségének: „Nincs valami rossz cipője a gazdának? Elfogadnám a húsz forint helyett.” Hamiskás mosollyal folytatta:
- Nem jött rá a ravaszságomra. Bementünk a kamrájukba. Ott kinyitotta a nagy szekrény ajtaját. „Megnézem, hátha akad valami ócska cipő” – mondta, mert igen zsugori ám, és előre örvendezett, hogy nem kell pénzt adnia a gombáért… Akadt is a szekrényben egy pár lyukas talpú félcipő. Öt forintot sem ér, örömmel mégis elfogadtam a húsz forint helyett, mert a szekrényben megláttam a gumitalpú cipőt, ami után nyomoztam….

Megszorítottam Miska kezét:
- Okosan csináltad! De mond csak, ki ez a Berend Pál András?
- Jó gazda.
Tudtam, hogy a Bükk-fennsík környékén a nép jó gazdának hívja a nagygazdát, a zsíros parasztot.
- Nem jó gazda Miska, rosszul mondod! A jó gazda maga műveli a földjét, társas műveléssel, termelőcsoportban dolgozik. A jó gazda betartja a szántás-vetés tervet, beszolgáltatja az előírt terménymennyiséget, versenyez a társaival a több, jobb terméseredményért, szerződik a Gépállomással, termelési, hízlalási szerződést köt. Így szolgálja a maga javát, meg az országét… Az ilyen Berend Pál András féle meg cseléddel dolgoztat, nyúzza a cselédjét, szabotálja a tervszerű munkát, a régi urakkal tart, a nép ellenségeivel, a nép árulóival… Az ilyen Berend Pál Andrásoknak az a neve: kulák!
Ráhagyta Miska.
- Hát igen… Szülémék is úgy hívják: kulák. Van vagy hatvan hold földje. A veje meg, aki csendőr volt, kocsmát nyitott. Szóval ez a kulák a vadorzó! Állítom! „

A novellás kötet a Szikra nyomdában elkészült, s Lestyán Sándor: Muzsikál a Bükk című szép kiállítású keménytáblás kötete került a könyvespolcokra. Felnőtt rajta két generáció.
Bársony István Erdőn mezőn című kötetét csak évekkel a rendszerváltás után vehette ismét kezébe az olvasó…

Székesfehérvár, 2012. április 28.
Dr. Csiák Gyula