A rab király szabadon

A nagyhatalmak találkozója.

A négylábú szabadok királya a hegyoldalon jött volt lefelé, amikor a hercegnő hangját meghallotta.
- Beszélnem kell kedves rokonommal, mondta magában a király, mert úgy látszik, csakugyan van valami a levegőben, amit nem volna helyes kicsinyelnem.
E rövid magánbeszéd után kinyújtotta sörényes nyakát, feltátotta a száját s elkezdte magából kilökdösni azt a félig morgó, félig röffenő-hördülő bőgést, amely olyan, mintha mély barlangból jönne, s visszhangos szakadékok közül emelkednék ki, karvastagságú húrokból.
Az erdőség sokat zaklatott lakóin végigfutott a borzongás erre a szólításra, amely jeladás és egyszersmind hívás volt Zulejka számára.
A Mennydörgők odakint az erdő szélén mindent abbahagytak, s szájtátva figyelték, hogy merről szálldos hozzájuk az oroszlánordítás. Sok Mennydörgőnek vert gyorsabban a szíve; de egy sem volt köztük, aki önkénytelenül is valami tiszteletfélét ne érzett volna az állatkirály iránt, aki az embernek sohasem volt igazi ellensége, mert beérte azzal, hogy a vadonban élő alattvalói közül vegye ki a dézsmát.
Hanem amikor a király hívására egy völgykatlanból feltört a tigris vontatott, dünnyögő, nyögésbe vesző válasza, akkor egyszerre leírhatatlan düh öntötte el a Mennydörgőket.
- Az emberevő! Az emberevő! - üvöltötték, remegve az indulattól és a gyűlölettől.
Az egész erdőségen végigzúgott a kétségbeesésnek s az engesztelhetetlen haragnak a feljajdulása; az elhatalmasodó éjszakában minden bokor ettől a rémkiáltástól rezdült meg: az emberevő!
A sziklák kísértetiesen kacagó visszhanggal verték vissza az emberevő elátkozott nevét.
A két nagyhatalom, az oroszlán meg a tigris, aközben folyvást közeledett egymáshoz. Zulejka szót fogadott és jött, ami különös kegy volt az ő szeszélyes lényétől, amely engedelmeskedni még a királynak sem tudott.
Szultán eléje ment. Egy tisztáson találkoztak, amelyet a felhők közt bujkáló hold néha-néha, pillanatokra megvilágított. A király kilépett a tisztás közepére s egy utolsó hördüléssel köszöntötte a bokrok sötétjében lappangó tigrist, amelynek a körvonalait az ő éles szeme már fölfedezte.
Zulejka óvatosan sunyítva, a fülét hátracsapva s hasával a füvet horzsolva tett néhány lépést a szabad térségen, de illő távolságban megállott. Már régebben nem találkozott a felséges úrral, s most egy kis félsz volt benne, hogy vajon a sok galibáért, amivel a Mennydörgőket a szabadok nyakára csődítette, nem kap-e ki?
Hanem a király nem látszott haragosnak. Inkább megint az a bolondos izgalom vett erőt rajta, ami egy ízben már arra késztette, hogy valóságosan udvaroljon a szépséges rokonának. Most sem állhatta meg, hogy leereszkedően meg ne jegyezze:
- Hercegnő, önért igazán kár volna, ha a Mennydörgők…
Nem fejezhette be, mert India gyöngye hízelegve vágott közbe:
- Ha a király pártfogásába vesz, ezer Mennydörgőtől sincs mit tartanom.
Szultán felemelte a nyakát, amelyről majdnem fekete sörény omlott le könyökéig. Nézésében a hódító daliák tüze volt.
– Jöjjön közelebb, kedves rokon, mondta bíztatóan, inkább kérve, semmint királyi felsőséggel.
Bengália leánya azzal a sompolygó nesztelenséggel lépdelt a Felség elé, amely csupán csak a macskák sajátsága. Amint egészen mellette volt, merész bizalmassággal törüszkölődött hozzá, s úgy sétált végig magasra tartott feje alatt.
Ha ezt a Szultán egykori felesége látja, abból alkalmasint véres féltékenységi jelenet fejlődik vala. De a furcsa kis idill így sem maradt teljesen titokban. A sűrűség homályából röfögő, bosszús, izgatott hang tört elő:
- Ha a királynak légyottja van, vezesse barátnéját a vadkomló sátrak alá. Ez itt a gorilla tanyája s a gorilla most beteg, nyugalomra vágyik.
- Ez Cézár! Mordult fel a király meglepetten.
- A gorilla! – szólott Zulejka, s ösztönszerűleg nyújtotta ki a karmait. Eszébe jutott a nagy majommal való minapi találkozása.
Szultánban, annak hallatára, hogy a gorilla beteg, feltámadt a királyi nagylelkűség.
- Jöjjön ide a gorilla, - szólt oly hangon, amelyben nyugodt rendelkezés, jóformán parancs volt. - Ha beteg, mindenképp elnézők vagyunk iránta, bántódás nem éri. Megbocsátjuk illetlen modorát, sőt bevonjuk a tanácskozásba, aminek eljött az ideje, minthogy a Mennydörgők megindították a háborút ellenünk.