A rab király szabadon

A háború.

Másnap éjjel a rengeteg erdőségbe előőrsökként benyomult vadászok, akiket a szabadok maguk közt Mennydörgők-nek neveztek, nagy riadalmat hallottak a síkság felől; onnan, ahol testvéreik és barátaik tömege vette körül az erdőt.
- Mi történhetett odakint? – kérdezte Nagybajuszú, aki valamennyi vadásznak főparancsnoka volt. Nyomban elindította szolgáját, hogy sátorról-sátorra menve hozzon hírt. A szolga elment, de Nagybajuszú hiába várta vissza. Pedig a zsivaj, - közben-közben lövöldözéssel, - folyvást tartott, s bizonyosra lehetett venni, hogy nem valami kicsiség miatt van ez a szokatlan keveredés.
Már világos nappal volt, amikor végre futva jött valaki a legközelebb eső sátrak tájáról. Egy fegyveres őr volt, aki holtra fáradtan jelentette, hogy az éjjel több, mint húsz farkas (némelyik szerint száz is lehetett), támadta meg az alvó tábort; sunyítva sompolyogtak, mintha csupa árnyék lett volna valamennyi; azután egyszerre megrohanták az őröket, meg a lovakat, de amint a lövöldözés kezdődött, csakhamar kereket oldtak valamennyien. Visszavonultak az erdő alját borító berkekbe, ahonnan valószínűleg a szakadéknak vették útjukat.
- Tele van az erdő farkassal, mondta a küldött. Úgy látszik, az egész környékről mind ide csődültek.
- Ebben semmi veszély sincsen, - válaszolt Nagybajuszú. – Ezentúl kettős őrszem lesz mindenütt; azok majd szatymával várják a kóborló kalandorokat, akik gyávák és hamar megfutnak.
A farkasokat az éjjel csakugyan vereség érte. Pedig Ordas, a nagy szürke erdei, ki akart tenni magáért.
Ő szervezte a farkas kalandot; összehívta a király parancsára a pajtásait s kiosztotta a szerepeket az egész bandának.
- Csikasz meg Gajdos az első őrt támadják meg jobbról-balról, hogy ne tudjon kellőképp védekezni. Morgó meg Kancsal a sátrak elé kötött lovakra vetik majd magukat; marnak, de nem ölnek, mert arra nincs idő; a zavart kell növelni. A fődolog, hogy minél több ló váljék harcképtelenné. Sunyi meg Gyilkos hátul, a tábor mögött növelik a galibát. Félszemű valahol a rét zsombikja között üvöltsön; Sánta minél borzalmasabban felelgessen neki. Ez a két rokkant egyebet úgy sem lendíthet, minthogy hangulatot csinál a többinek.

Valamennyi farkast párokba osztotta Ordas, minthogy ismerte a maga fajtáját s nem nagyon bízott benne, hogy egymagában is helyén lenne a szíve mindenkinek. Búgó Harapóssal került együvé, Cafatos pedig Lihegővel. Suttyogó mellé Borzas jutott, míg Tolvajnak a társául Lompost rendelte ki Ordas. Kengyelfutó megmaradt hírvivőnek. A vezérfarkas úgy gondolta, hogy a kettősök a sátrakból álmosan kisiető Mennydörgőkkel bánnak el egymás után, - ő maga pedig mindezt biztos helyről nézi.
- Fő dolog, mondta magában, hogy a vezérnek semmi baja se essék, mert különben megáll az egész hadművelet.
Mikor azután az első lövések durrogtak; a vezér hanyatt-homlok sietett menteni a bőrét. A kettősök ezt látták s csakhamar utána eredtek. Rövid félóra múlva egy farkas se volt a kaland színhelyén.
Csak Félszeműnek meg Sántának a vonítása jelezte a Mennydörgőknek, hogy talán lehet még okuk tartani valamitől. A két dalnok persze nem tudta, mi történt a társaival, s fújta a nótáját hajnalig. A Mennydörgők már úgyis lemondtak a nyugalomról, legalább vaktában lövöldöztek. Ezért hallotta Nagybajuszú egész éjjel a puskaropogást.

A sötét völgyben azután így szólott Ordas a társaihoz:
- Fiúk, nagyszerűen viseltük magunkat. Kitettünk a farkas-becsületért. Azt hiszem, több száz Mennydörgőt küldtünk a másvilágra. Megmutattuk a királynak, hogy kik vagyunk. Hanem gondolom, most már elég a dicsőségből. Végre is, ha mi minden éjjel ugyanazt műveljük, kitanulják fortélyunkat a Mennydörgők s azt megkeserülhetjük. Pedig a mi bőrünk – magunknak – tán mégis csak az első. (Halkította a hangját, úgy mondta.) A királyé csak azután következik. A nagyhatalmak zúdították ránk az egész bajt; vágják is ki magukat. Én bíz’ amondó vagyok, legyünk okosak és párologjunk el lassanként erről a környékről. A király majd azt hiszi, hogy hű katonái egyenként hullottak el a harcban.
- Éljen! Éljen! - üvöltötték a farkasok tompa hangon.
S nyomban megállapították, hogy minden éjjel melyik pár tűnjék el. Amint ezt elintézték, Ordas jelt adott a szétoszlásra s ő maga is a kerek szikla irányába indult, ahol egy ledőlt fa alatt volt a vacka.
A sötétségben egyszerre megint némaság lett az úr. A cinkék bohókásan ugrándoztak a gallyakon s befelé-nyelven csevegtek egymással. Örültek az életnek és éppen semmit sem tudtak arról, ami a négylábú szabadokat annyira izgatta. Surrogó röppenéssel szállottak gallyról-gallyra s boldogan beszélgettek arról, hogy egyszerre hogy eltűnt a környékről a sok szárnyas hóhér: a sólymok s a karvalyok; az apró madarak e leghalálosabb veszedelmei.
- A szárnyas király megparancsolta nekik. - szólott egy kékfejű cinke-úrfi. - Ott voltam, amikor a sas az oroszlánnal összeszólalkozott. - Mi nem akarunk a Mennydörgőkkel harcba keveredni, - mondta a sas, - ti négylábúak, végezzétek el a dolgotokat velük, magatokban.
- Cin-cin-cincsere - ujjongott a sok cinke, és tovább röppent.

A sötét völgyben már csak egyetlen egy valaki maradt. Egy titokban meglapult, keskenypofájú alak, aki akkor is ott volt, amikor a farkasok a gyűlést megtartották.
Most felemelkedett fektéből s kinyújtózott.
- Teringettét, de húzza a görcs az inaimat! - jajgatott halkan. Sokáig kellett itt lapulnom. De nem bántam meg. Legalább tudom, mennyit számíthat a király az ő úgynevezett híveire. Ezek csak arra jók, hogy a koncot minél hamarább lefoglalják; de ahol baj van, ott elég nekik, ha sokat beszélnek arról, mit kellene tenni s kik legyenek azok, (saját személyük kivételével) akik valami áldozatra vállalkozzanak. Most az a kérdés, szóljak-e a királynak. Ha szólok, nekem gyűlhet meg a bajom. A farkasok lecáfolnak s ha valahol magamban találnak, kiugratnak becses bőrömből. És végre is, akárhogy erőlködik a király, a Mennydörgőkkel nem bír. Előbb-utóbb legyőzik. Hát nem jobb-e akkor, ha legalább a belviszályt igyekszünk elkerülni? Ezek a Mennydörgők nem olyanok, mint afrikai testvéreik, akik, mint hírlik, félmeztelenek és nyomorúságos fegyverzetüek. A király ott félelmes lehetett. Itt hiába ordít, hisz éppen őt keresik, s a tűzdarazsak láthatatlanul süvítenek feléje több száz lépésnyiről is. Bánom is én az egész komédiát. Alig várom, hogy a nagyhatalmak uralma véget érjen. Milyen fölséges csend és békesség volt itt azelőtt!… Az a szegény Cézár különben nem sok vizet zavar. Még a királlyal is ki lehetne valahogy állani. De a hercegnő kész istenverése, akinek feltétlenül pusztulnia kell. Hajh, csak a Vörös ördöggel lehetne valami okos egyezségre jutni!… Ha ők ketten egymásnak mennének!… egy csapásra két légy.. két gyilkos! Rabló, haramia!…
A Fiskális, mert ő volt a magánbeszédet tartó alak, sunyi mosolyra torzította a száját. Annyi bizonyos, egészítette ki elmélkedését, hogy én nyaralni megyek, mert itt nagyon meleg kezd lenni. Doktor úr kérem, melyik vidéket ajánlja? Mondja csak.
E szavakkal egy álmos bagolyhoz fordult, amely épp’ akkor libegett le egy vén bükkfa keresztága közé.

- Eriggy a pokolba, hagyj békén, - dohogott a bagoly. - Egész éjjel olyan lárma volt a környéken, mintha nappal lett volna. Most meg egy Mennydörgő miatt üvöltöznek a többiek, akit éjfél tájban Bengália leányának felfalnia tetszett.
- Már megint! - szörnyülködött Ravasz. No, azzal a dámával se lehet már bírni. Tele van vérivó szenvedéllyel és nem tud uralkodni magán, ha embert pillant meg. Kíváncsi vagyok, megyek; részleteket szeretnék megtudni.
Eloldalgott; a bagoly pedig megrázta magát s szunyókálni kezdett.

Nagybajuszú éppen ekkor esküdött véres bosszút a tigris fejére. Hisz’ az ő szolgája volt az, akit az emberevő az éjjel megfojtott.
A szegény szolga híven teljesítette ura parancsát s a legrövidebb úton igyekezett a sátrakhoz jutni. Egy völgyön kellett végig haladnia s amint a magas fű közt bukdácsolva sietett előre, halkan fütyölgetett, hogy az egyedüllét félelmét leküzdje.
Egyszer csak úgy rémlett neki, hogy valaki követi.
Sompolygó mozgás neszét hallotta a bozótban. Eleinte azt hitte, őz, vagy szarvas jár ott; de azok egyike se lett volna ilyen csöndes, hanem vadul robogott volna el, meglehetős zajjal.
Azután úgy gondolta, hogy talán valamelyik társa bújt itt meg, aki szintén tele van félelemmel, mint ő, azért nem szól.
- Ki az? – kérdezte elfogódva.
- Ki az? – visszhangozta a hegy, kísértetiesen.
Tovább ment, de már nem fütyült. Alig, hogy elindult, a halk szöszmötölést újra hallotta maga mögött. Arra hirtelen megfordult. A hold éppen kibújt a felhők közül egy pár pillanatra. A szerencsétlen szolga torkába befagyott a hang. Haja égnek meredt; lába a földbe gyökerezett.
Halálsápadtan meresztette üveges szemét a rémre, aki ott lapult mögötte, ugrásra készen.
India gyöngye volt.

Egy pillanat múlva a Nagybajuszú küldöttje már a tigris karma között vonaglott. A sors megkönyörült rajta, mert szívszélhüdés érte, mielőtt a tigris fogát érezhette volna.
Mindezt Csúnya látta, aki kalandozása közben találkozott a hercegnővel s egy darabon csupa kíváncsiságból elkísérte.