A rab király szabadon

Az új hajnal még nagyobb keveredése gyulladt ki az égen. A Mennydörgők itt is, ott is medvéket vettek észre az erdőségben. Gyanús morgás hangzott fel a szakadékokból. Nagybajuszú sátra közelében egy nagy vörössárga hiúz villant el. A hegyoldalból felzúgott a király hördülő bőgése. A máskor oly hallgatag, néma erdő valóságos forradalom jelével telt meg. A Mennydörgők mindenütt vadkan-agyarak csattogását és fenevadak ordítozását hallották. A bőgésbe, üvöltésbe, vonításba belevegyült a tűzdarazsak jajgatásához hasonló zúgása.
A háború megindult. Vége volt a csöndes, óvatos csatározásnak; a Mennydörgők seregestül nyomultak előre. A sátrakban csak azok maradtak, akik folyvást szemmel tartották, hogy ki vált be az erdőbe és ki megy ki belőle.
A vadászok gyűrűje mind összébb-összébb szorult a rengetegben. Barlangi egy darabig bátran állta meg a helyét, de amikor az első tűzdarázs megcsípte, ordítva-bőgve loholt visszafelé. Egyik társa súlyos sebet kapott, amiatt felbőszült s nekirohant a Mennydörgőknek. Valamelyiket megragadta és maga alá gyűrte. Aközben folyvást rettentően bőgött. Visszhangossá lett tőle az erdő. A Mennydörgők összefutottak, hogy megmentsék társukat. Mind egyszerre sütötték el puskájukat s a tűzdarazsak tucatja nyomban megölte a nagy, fekete medvét.

Abban a pillanatban borzasztó ordítás reszkette meg a levegőt.
A Mennydörgők hajmeresztve fordultak meg erre a hegyeket összeomlasztó hangra, amely hasonlatos volt a földrengést kísérő robajhoz.
A sűrűség szélén ott állott a király, az állatkirály, berber oroszlán, alig néhány ölnyire tőlük.
Szeme tüzet sistergett. Szája nyitva volt s borzasztó torkába be lehetett látni. Sörénye úgy lengett kormos-barna színével, mint hatalmas gyászlobogó. Első lábai oszlopként, mereven feszültek meg. Az egész remek állat maga volt a felséges bátorság.
A Mennydörgők nem tudták, nem merték használni fegyverüket. Szívdobogva bámulták a csudás jelenséget s egyszerre hanyatt-homlok rohantak vissza, amerre menekvést reméltek.
A futó vadászok zaja még nem hangzott el egészen, amikor szemközt a királlyal szétnyílt egy bokor s Zulejka szökött ki belőle. Bengália leánya semmit sem törődött e percben a királlyal. Doromboló hangot hallatott, s a játszó, de egyszersmind vérszagot szimatoló macska elvakultságával ment neki az agyonlőtt medve alatt vonagló vadásznak. Megragadta s egy rántással hatalmába kerítette. Borzasztó foga közé kapta. Felemelte és iramodni készült vele titkos, rejtelmes, halott szaggal terített berkeibe.
Egyetlen pillantást váltott a királlyal, aki mogorván nézte, hogy mit csinál.
A tigris tekintetében ez volt: Mit akarsz velem, no?!… Csak nem tiltasz el a kedvtelésemtől? Király vagy ugyan, de ezt hiába próbálnád, meg se próbáld!… Amíg embervérrel jól nem laktam, addig nem vagyok alattvalód, nem!…
Az afrikai hős ezt gondolta: Mi itt most valamennyien a dicsőség harcát vívjuk s ez itt mindössze is csak – éhes. Mindene a vér, hogy megihassa. Tulajdonképpen mégis csak hitvány.
Elfordította a fejét a tigristől, mintha megvetését akarta volna vele éreztetni.
India gyöngye felhasználta a jó alkalmat, amikor szabadulhatott a király delejes tekintetétől, s egy hatalmas szökéssel eltűnt a bozótban.
A szegény leskalpozott vadászt (a skalpozást még a medve művelte volt) természetesen vitte magával.

*

Hajnalban záporszerű eső kezdett szakadni s esett egész nap, mintha dézsából öntötték volna. Mindössze is csak percekre csöndesült a nagy zuhogás, de egészen meg nem szűnt. Az erdő csupa lucsok volt, s a hegyoldalakat állandóan fehérszürke felhőfoszlányok lepték el.
Ebben az időben önkénytelenül is fegyverszünetre vágytak a háborús felek. A Mennydörgők teljességgel nem nyomozhattak, s az összeköttetést egymás közt, előnyomulás esetén, fenn nem tarthatták volna. Békén maradtak hát a sátraikban s csak az őrszemeket váltogatták időnként.
A szabadok közül, mintha valamennyien eltűntek volna, egy sem mutatkozott. Valószínű, hogy őket is ez a rossz idő szorította be titkos rejtőző helyeikre; az odvakba, a dőlt fák alá, a barlangokba, a legsűrűbb sűrűségekbe. A Mennydörgők még éjjel sem hallották a hangját egyiknek sem. Pedig az eső bolondul tartósnak mutatkozott. El nem állt másnap sem, mindössze is csöndesedett időnként, mintha új erőt gyűjtött volna. Azután megint rákezdte, még pedig néha oly erővel, hogy felhőszakadásnak is beillett volna.

A hegyi patakok megáradtak és zúgva-morogva csattogva rohantak le a völgybe, ahol mindenütt tavakat alkottak. Közben háznagyságú szikladarabokat sodortak magukkal, s a patakmeder némely pontját egészen betemették, úgy, hogy új irányt kellett vennie a rohanó víznek.
Majdnem nyolc napig tartott ez az istenítéleti idő, ami özönvízzel fenyegetett, s ezalatt a Mennydörgők egy lépéssel se juthattak előre. Sőt minden erejüket lefoglalta az, hogy táborhelyüket az elemi ellenség ellen, a zuhogó víz ellen védelmezzék. Ahol lehetett, levezető árkokat ástak; egész nap áztak-fáztak; sokan megbetegedtek, némelyek kedvtelenül akarták abban hagyni a fárasztó, keserves táborozást. Nagybajuszúnak minden erélyére és férfiasságára szüksége volt, hogy a fegyelmet fenntartsa.
- Éhezünk, - felelték neki a többiek, - ennivalónk elfogyott s vadászni nem lehet.
- Vágjatok le egy pár lovat, - mordult rájuk a vezér. - Az éhenhalás ellen az is jó lesz. A lovakat úgy se vihetnénk tovább, mert már a hegy lábánál vagyunk. A csúszós hegyoldalakon ezek a síksághoz szokott állatok csak bajunkra lennének. Aki pedig legény a talpán, az velem jön, ha fejsze esik is eső helyett. Néhány szarvas majd csak akad, amit elejthetünk.
Kiválasztotta a Mennydörgők közül a legjavát s elindult velük szakadó esőben, hogy élelmet szerezzen az éhes tábornak.
S az idő, mintha csak erre várt volna, ekkor hirtelen megváltozott. A felhők eloszlottak. A nap kisütött. Az erdő megpihent. A patakok még zúgtak, mert a hegyekből nem folyhatott le oly hamar a víz, de már nem sodorták a szikladarabokat. Az ég mosolygott s csudálatos enyhe kékséggel ragyogott, mintha csupa nefelejcs borította volna. Amellett hűvös volt. A fák közt bujkáló szél meglibbentette a Mennydörgők kabátját, akik erre begombolkoztak.
- Nini, legények, - mondta Nagybajuszú meglepetten, - ősz van.
Csakugyan ősz volt. A nyárvégi hosszú esőzés után egyszerre, átmenet nélkül köszöntött be az ősz. Ebben a hűvöses levegőben már nem izzadtak többé a vadászok. Jókedvűen indultak neki a rengetegnek; az erdei tisztásokat készültek becserkélni, ahol bizonyosan kint lesznek most a zamatos legelőre igyekvő fűevők.
Ők is bizonyára vágynak szegények a verőfényre, amit annyi ideig kellett nélkülözniük.
Kora reggel volt s a fákon még milliónyi esőcsepp ragyogott. A sok esőtől buján zöldellt minden, de ez nem téveszthetett meg senkit sem, mert a szinte tavasznak látszó üdeségből hiányzott valami, ami nélkül még nyár sincsen. Hiányzott az illat.
Ehelyett nehéz, dohos levegő kavargott a völgyekben, ahol az árnyékban állandóan nyirkos volt a talaj.
A Mennydörgők végigjárták az erdő egy részét, de alig hogy egy-két félénk őzet láttak. Azok is nagyon vadak voltak s a legkisebb gyanús jelre odább állottak.
- Nagyon meg vannak ezek riadva, - mondta Nagybajuszú. - Tudom is, hogy miért. A ragadozó vadak most valamennyien az erdei fűevőket hajkurásszák, minthogy a mi nyájainkhoz nem férhetnek.
Az egyik Mennydörgő végre megsebzett egy szarvast. A szegény állat béllövést kapott s még messzire elvitte a sebet. A Mennydörgők időt engedtek neki, hogy lepihenjen s megbetegedjék – azután majd könnyen elbánnak vele, gondolták.
Amíg várakoztak, azzal töltötték az időt, hogy nyomokat kerestek a vadcsapásokon. Néhol, a sáros földön látszott is egy-egy szarvas-csülök lenyomata; de mind be volt ázva és elmosódva, tehát egy sem lehetett friss. A ragadozók nyomai ugyanilyenek voltak. Mintha elbujdostak volna innen; új jelt magukról sehol sem adtak.
A sebzett szarvastehén véres nyomán sokáig mentek a Mennydörgők. A vérfoltok levezettek a dágványos irányába, ahol az erdő legsűrűbb búvója volt.
A vadászok különös, tompa, elfojtott nyögésre kezdtek ott figyelni, amely mintha egy fojtogatott, fulladozó ember melléből szakadt volna fel.
- Talán a sebzett szarvastehén nyög, - szólt halkan az egyik fiatal Mennydörgő.
Nagybajuszú megcsóválta a fejét.
– A szarvas ilyen hangot nem ad. Magam is kíváncsi vagyok. Legyünk óvatosak.
Amint az iszalagos bokrok közt csöndesen haladtak: egy magányos, mohával borított vén tölgy alól röfögve és fogcsattogtatva emelkedett fel valaki. Egy óriás rémalak, maga az ördögök nagyapja.

Cézár volt, aki köhögve s hörögve csörtetett beljebb, s még mielőtt a meglepett Mennydörgők rálőhettek volna, eltűnt a patak völgyében. Ott a locsogás zaja teljesen elnyomta lépése neszét, úgy hogy a vadászok nem is találhatták volna ki, merre haladt, minthogy az avaron nem látszott meg a nyoma.
- Ejnye, de megijedtem, - lihegett a túlbuzgó Mennydörgő, aki elsőnek furakodott be a bozótba. - Bizonyos, hogy vele álmodom ma.
Egy darabig tanakodtak, hogy ne keressék-e a gorillát; de végül győzött a gyomor kérdése, s csakhamar visszatértek a vérnyomokhoz, amelyek a kész pecsenyéhez vezették őket.
Cézár azalatt egy korhadt bükkfához támaszkodva leste, hogy békében lehet-e. Egy darabig visszafojtotta kahicsolását, minthogy a zaj árulója lehetett volna; de amint meggyőződött róla, hogy senki sem üldözi, hosszasan köhögött. Sípoló hang tört fel a melléből. Didergett és nagyokat nyögött, mintha a lelke készült volna kiszakadni.
Az óriás majom nyilván nagyon beteg volt. Teljesen kifejlődött már benne a tüdővész, ami éppen a majom-arisztokratáknak kikerülhetetlen veszedelmük a mérsékelt égöv alatt. A szegény gorilla csak árnyéka volt önmagának. Amíg egészséges volt, mellét döngetve s nagyokat röffenve ment volna neki azoknak, akik otthonában megháborgatták. Most, elernyedve és lázbetegen, maga tért ki a gyönge ember elől; és amint azt hitte, hogy megint egyedül van: összegubbaszkodott, megvetette a hátát a vastag fához s borzongva húzta össze magát, úgy nézett bele a semmibe.
Egy mókus játszadozott a fa ágai között s le-levert aközben egy pár szem makkot. Cézár minden halk koppanásra megmozdult; hosszú karját kinyújtotta, a makkot felvette s unottan, egykedvűen ropogtatta- majszolta. Ebből az alamizsnából tengődött napok óta. Még annyi ereje sem volt, hogy gyökereket szedjen, ahogy Barlangitól tanulta.

Egyszerre, messziről, nagyon messziről, meghallotta a király hangját. A jól ösmert erős bődülésre, amely most úgy tutult a fülébe, mintha valahol a sziklahasadékból zúdulna ki az orkán: felemelte a fejét egy pillanatra, de nyomban leroskadt a nyaka megint a válla közé. Már semmi sem érdekelte.
Pedig abban a pillanatban nagy dolgok történtek a Vöröskő alatt, ahol a király az utóbbi napokban a nagy esőzés elől megvonult.