A rab király szabadon

Katasztrófa.

A szabadok között ettől fogva megszűnt az összetartás.
Nem volt már közös érdekkapocs, ami összefűzhette volna őket. Hisz a Mennydörgőkön kívül ezen túl még a királytól is tartaniuk kellett, aki azzal fenyegetőzött, hogy az útjába eső poltronokat példásan megfenyíti. Minthogy tulajdonképpen valamennyi annak érezte magát: egytől-egyig mind kerülte a királyt.
A kifelé-nyelvet már senki se beszélte. A nagy volapük csak arra lehetett volna jó, hogy olyanok is megértsék az egyesek titkait, akikből könnyen válhatott áruló. A szabadok maguk előtt is titkolózva tünedeztek el, százféle irányban. Visszatért a rengeteg erdőbe a régi fejetlen állapot. Sőt még fejetlenebb, mint valaha; mert Barlangi, a volt helytartó rangját veszítette, s maga is csak azon volt, hogy amennyire lehet, észrevétlenül maradjon, s a király szeme elé egyáltalán ne kerüljön.

A fűevők az utóbbi hetek izgalmai elől mind megszökdöstek. Szétoszlottak. Közülük különben is nagyon sok elpusztult. A húsevők a körülzárt erdőben napról-napra gyilkolták őket.
Daliás, a vén szarvasbika, alig tudott néhányad magával áttörni a vadászok vonalán.
Deli, a remek bakőz, egy ilyen kísérletkor golyót kapott és elesett, hogy többé fel ne keljen.
Lenge, Karcsú, Bájos, és még egy sereg szebbnél-szebb szarvastehén ekkor már rég megtalálta sírját a ragadozók telhetetlen bendőjében. Bájost maga a király vágta le. Ezzel meg is adta a jelt a vérivóknak az általános mészárlásra.
Az őserdő a közös nagy félelem következtében olyan néma volt, mint a temető. Csak Rémnek a hangját lehetett hallani éjjelenként. Álnok, a vadmacska, sunyítva lopódzott végig az avaron és cincogókra vadászgatott, de hangot ő sem adott.
Még Zulejka is elcsöndesült. Már nem hallatta dünnyögő, torokhangú bőgését, amivel úgy meg tudta dermeszteni az erdő lakosait. A királlyal való találkozást így jobban kerülhette.

A Mennydörgők valamit forralhattak, mert egy darab idő óta gyanúsan elcsöndesedtek.
Csúnya és Árnyék, a két becsületes szárnyas egérke maradt meg mindössze is a király önzetlen szolgálatában; ők hozták a hírt, hogy a Mennydörgők lassan, zaj nélkül, meggondoltan nyomulnak összébb, s egyelőre nem harcolnak; csak eleven gyűrűjüket igyekeznek mind szorosabbra vonni a rengeteg ama része körül, ahol a nagyhatalmakat sejtik.
A királyt meghatotta a két buzgó éjjeli hírnök szolgálatkészsége s megkérdezte őket:
- Hát ti miért nem hagytok el, mint a többiek? Jutalomra tőlem úgy se számíthattok. Koldus király vagyok.
Árnyék felelt neki:
- Minekünk ez a kis szolgálat nem fáradtság, király. Annyi az egész, hogy sokat bolyongunk, tehát sokat látunk. Akkor kanyarodunk el hozzád, amikor nekünk tetszik. Így a híradás nem esik nehezünkre. Azután, látod, rokonszenvesebb vagy nekünk Vitéznél, a szárnyas királynál, mert sose bántottál minket. Ellenben a sas nagyon megalázott. Amikor egyszer gyűlésük volt a szárnyasoknak mi is megjelentünk. Hogy kinevettek bennünket!… Mennyire szégyelltük magunkat!…
- Ti is madarak akarnátok lenni? - kérdezte Vitéz gőgösen, és nagyot kacagott. Azután ránk uszította Suhanót, a sólymot, meg Gonoszt, a héját. Azoktól nem féltünk, mert láttuk, hogy borzadoznak tőlünk. De egyszerre megjelent Rém, az erdei bagoly és meredt szemmel, vadul jött nekünk. Ekkor a tréfának vége volt. Ész nélkül menekültünk. És azóta semmi közünk a tollas szárnyasok királyához.
A berber oroszlán ily módon tudott a Mennydörgők tervéről, de nem törődött vele. Ő magamagáért mindig helyt állt. A többit mit bánta?

Titokban csupán csak azért aggódott; nehogy a tűzdarazsak halálra szurdalják a hercegnőt, mielőtt ő leszámol vele. Amily gyöngéden kényeztette volt szépséges rokonát eleinte, annyira gyűlölte most. Ha jött az éjszaka, órákig figyelt; nem jut-e a fülébe valami jeladás a Csíkos fojtogatóról. A csillagok remegő tündöklésével találkozott a szeme, amikor fejét magasra emelte; úgy szimatolt bele a szellős éjszakába, amely most már minden huszonnégy órában hűvösebb lett. Folyvást a hercegnőt kereste, őrá gondolt. Ezt az egyetlen egyet megbüntetni kérlelhetetlenül vágyott. Ezt, akihez a legjobb volt, s aki mégis elárulta és kigúnyolta.
Napról-napra kapta a híreket, hogy a Mennydörgők úgy közelednek, mintha szellemek volnának.
Már nem ütnek zajt. Okultak tapasztalataikon s már nem keresik a nyílt harcot, mint eleinte, amikor első vakharagjuk kormányozta őket. Minden lépést meggondoltan tesznek.

Nemsokára sűrűn, szorosan zárják körül a Vöröskő környékét.
A királyt csak az a gondolat nyugtatta meg, hogy abban a gyűrűben, amely ő köréje fonódik, benne van Zulejka is. Egyszer hát majd csak összekerülnek, ha előbb nem, az utolsó harc napján, amikor a gyáva tigris a kör közepét, a Vöröskő rejtőző helyeit fogja keresni.

Egyszer hajnalban, amikor a hegyek közt az őserdő fáit először csípte meg a dér, s a pirosra, barnára, sárgára fonnyadt tarka lombok szakadatlan sóhajtással hullatták levelüket: Szultán orrát megütötte valami, amitől egész teste megborzongott.
Egy tisztás szélén a gyepről nehéz szagot csipdesett fel a szellő. A berber oroszlán megérezte, hogy a tigris nem rég járt erre.
Lehajtotta a fejét s elkezdte szaglászni a nyomot; azután lassan, makacs kitartással indult el rajta, mint a szárnyazott fogoly után húzó vizsla.
Szeme villogott, orrlyuka kitágult, sörénye felborzolódott. Horpasza idegesen remegett.
Még a lélegzetét is visszafojtotta. Még a talpát is úgy tette le, mint valamikor az Atlasz-hegység patakjai mentén, ahol fűevőkre vadászott.
Most még a réginél is vadabb indulat töltötte el. Karmait behúzta, de borzasztó száját félig kinyitotta, hogy jobban érezhesse a tigrisbűzt, amitől minden csepp vére felforrt.
Most itt van!… Most megvan!… Most nem menekül többet előle!… Utoléri a friss nyomon, s elibe áll. A számadás órája közeledik.
A berber oroszlán a tigris-nyomon lejutott a dágványos szélére, ott még erősebben érezte az átható szagot, amit a borzasztó állat elhagyogatott útja vonalán.
Egy pillanatra megállt, kémlelődött, bizonyosra vette, hogy India gyöngye ott van a sűrűségben, alig harminc-negyven lépésnyire tőle. Oda akart bejutni ő is, észrevétlenül. Meg akarta lepni vérszopó rokonát, de úgy, hogy el ne szökhessen többet előle.
Már alig bírt magával. Már lehetetlen volt megállania, hogy legalább egy nagyot ne fújjon, mintha vihar lett volna a tüdejében.

*

Ekkor új szagot hozott feléje a szél, amitől elfintorította az orrát s csaknem prüszkölni kezdett.
Füstszag volt az. Átható, kellemetlen nyers füst, amilyen a nyirkos szalmáé, amely nem ég jól, csak úgy emésztődik.
Az oroszlán idegesen rázkódott meg tőle. Ha nem lett volna annyira tele a bosszú vágyával és reményével, rögtön visszafordult volna, de még így is gondolkodott. A füstöt nem állhatta.
Arra tért észre, hogy a bozótban, ahol a tigrist sejtette, mozgás támadt. A Bengáliai is megérezhette az utálatos bűzt, és nyugtalankodott. Halk dünnyögést hallatott, amitől végigfutott a királyon a láz.
Már elfeledte volna a füstöt is és besietett volna a bozótba. De újból megállította valami. Egy hírtelen támadt, hosszasan elnyújtott, az egész erdőséget átjáró, megreszkettető ordítás, aminő ezernyi embertorokból szakadhat fel.
És rögtön rá megvilágosodott a rengeteg.
Egy óriási fényes gyűrű emelkedett ki és terjedt szét messze a fák között.
A Mennydörgők felgyújtották az erdőt.
Ugyanazt a haditervet hajtották végre, amit a nádasban. Csakhogy most sokkal jobban kellett vigyázniuk. Most gondoskodniuk kellett arról, hogy visszafelé a tűz ne harapózzék el. Mert különben szükségtelenül tettek volna nagy kárt, s önmagukat is veszedelembe dönthették volna.
Úgy kellett a gyűrűt megalkotniuk, hogy mindenütt patak legyen a határa, vagy legalább könnyen szemmel tartható kopár tisztás, esetleg sziklafal. A tűzisten azután megteszi a többit. Amint a lángok sisteregve, ropogva, pattogva, zúgva és mindent megemésztve előre törnek: élőlény a gyűrűben nem maradhat. Ha sikerül is valamelyik fenevadnak kisurrannia a tűz között: egyenesen a Mennydörgők puskája elé kell kerülnie.
Borzasztó biztonsággal volt megcsinálva a kegyetlen haditerv, az utolsó sakkhúzás.
Nagybajuszú nem hiába esküdött meg fáradt társainak előtte való este, hogy huszonnégy óra lefolyása alatt befejezi a hosszas háborút. Az ítélet napja, íme, itt volt, ugyanegy időben a leszámolás órájával, amit a berber király annyira óhajtott.
A halálos csöndet, ami a Mennydörgők diadalordítása után egy pillanatig beállott, nagy zenebona váltotta föl.
A madarak sikoltozva, vijjogva, csacsogva, lármázva emelkedtek fölfelé, egyenes irányban, s nagy keveredéssel, kavargással vergődtek a füstgomoly fölébe, hogy menekülhessenek.
Ami négylábú a sűrűségben rejtőzött, valamennyi megrettenve iramadott neki a világnak; s minthogy nem tudták, miről van szó, és merre lehetne elosonni: minduntalan egymásba ütődtek s ostoba kérdésekkel faggatták egymást.
Lomha, a borz elkésett volt az éjjel s nem hált otthon föld alatt levő kunyhójában; most ész nélkül tötyögött össze-vissza, s erőnek erejével egy rókalyukat akart elfoglalni nagy zavarában.
A mókusok tanácstalanul ugráltak ki s be az odvaikba. Ösztönszerűleg érezték, hogy menekülniük kellene, de hová? Hisz’ az ő rendes búvóhelyük csakis a faodú.
Egy ugrifüles nyúl bután rohant neki egy sompolygó rókának, s leült előtte, mintha maga kínálkozott volna: gyere, egyél meg, mert én úgy se tudom, hová legyek. A róka most egy csöppet se törődött vele. – Eriggy a pokolba, ne álld el az utamat, - förmedt a szegény nyúlra.
A bogarak zúgva szálltak ki a lomb közül, s a levegő úgy megtelt velük, hogy nem is lehetett tudni, melyik a sok fekete pont közül a perje, melyik a bogár.
Égett az erdő; s a tűz az ellenállhatatlan, borzalmas gyorsasággal közeledett a Vöröskő felé.

*

Amint a Mennydörgők vészordítása végigzúgott az erdőn, Zulejka rögtön előrohant a dágványos mellett elterülő bozótból. Ösztönszerűleg ugyanarra készült visszavonulni, amerről idejött.
Alighogy a tisztás széléig ért, borzasztó ordítás állította meg. Egy másodperccel később egy hatalmas sötét tömeg szinte röpülve toppant le eléje, alig két ölnyire tőle.
India gyöngye előtt ott állott a berber oroszlán, a rabságából kiszabadult király, és az égő rengeteg zúgásával, pattogásával, a faóriások ropogásával s a menekülő szabadok jajongásával e pillanatban semmit sem törődve nézett farkasszemet azzal, akit gyűlölt.
A tigris felhörrent s első meglepetésében rögtön lelapult. Szemében cikázó villámok zöldesen villó nyilait lehetett látni. Minden szál szőre égnek meredt. Izmait megfeszítette, borzasztó karmait kinyújtotta, farkával a gyepet verdeste. Várt.
Most nem hízelgett. Meg sem próbálta, hogy simulással, alázkodással békítse a királyt. Tudta, hogy minden hiába volna; a nagyhatalmak koronás feje ő neki többé meg nem bocsát. Benne volt ez a király hangjában, amely úgy talán még sohasem dörgött, mint az imént. De látszott szemének a lángjából is; - és kiérzett abból, ahogy a hercegnőt vad haragjának a megelégedésével mereven szemlélte.
Egy pár szajkó röpült át felettük s lekárogott hozzájuk:
- Hát ti mit bámuljátok egymást? Fussatok, vagy megégtek, elpusztultok!…
A tigris tele volt ideges rémülettel. A tűztől még sokkal jobban félt, mint az oroszlántól. A füstszag szörnyen nyugtalanította. Meglepetése már elmúlt, s a lángoktól való borzadás gyors elhatározásra serkentette. Oldalt pillantott, hogy merre ugorhatna el az oroszlán elől, akivel párbajra kelni most legkevésbé sem ért rá.
A király kitalálta a szándékát s ráordított: - megállj!