Az első lövés

E történet meghallgatását már az intő példa megjegyzése végett is ajánlom az én kis pajtásaimnak.

Nagy vadászember volt az édesapám.
Szobájában a széles puskaállványon legalább öt szebbnél szebb puskát lehetett látni mindig. Oda akasztotta az öregúr a tarisznyákat, a vadászkést, a kis kulacsot is, ami mind nagyon szükséges lehet annak, aki sokszor reggeltől estig kint van a szabad ég alatt.
Mikor jó apám nem volt otthon, ami bizony gyakran megesett: legkedvesebb foglalkozásom volt beosonni titokban az ő csöndes, félreeső szobájába. Egyik puskát a másik után leemelgettem a szegről; céloztam vele ide-oda, ahogy az apámtól láttam, mikor kivitt magával Kaplonyba, rucahúzásra.

Talán ti nem is igen tudjátok, mi az a rucahúzás. No, majd rákerül a sor arra is, érdemes arra, hogy ha már nincs módotok benne, legalább olvassatok róla.
Olyan kitűnő, híres vadász, mint amilyen az édes apám ekkoriban volt, nem lehetett el vadászkutya nélkül. Volt is neki egy hűséges, derék vizslája, Brittnek hívták. Ha otthon volt az apám, akkor ez a kutya el nem mozdult mellőle egy világért se; de ha nem érezte közelben a gazdáját, akkor felugrott a kerítésre a kapu mellé s onnan nézelődött szét szomorkodva, hogy hol láthatná meg az ő urát, és parancsolóját. Mikor aztán jó messzire feltűnt az öregúr alakja: Britt rögtön észrevette, nagy vonítással köszöntötte, leugrott a kerítésről s eléje szaladt apámuramnak, minden módon kifejezést adva végtelen örömének.
Hát ez a példaszerű vizsla azt is tudta, mikor utazott el apám valahova szekéren, s mikor ment ki csak a városba a dolga után gyalogszerrel. Ha nem lelte a gazdáját, először is futott az istállóba. Ott meggyőződött arról, hogy odahaza vannak-e a lovak. Mikor látta, hogy kocsisnak, lónak, hűlt helye, kitalálta, hogy most hiába leskelődnék a kerítésen. Ilyenkor mélységes levertséggel kullogott be az apám szobájába, s ott heverészett az őzbőrön egész nap. Még enni se jött ki, csak őrizte az elhagyatott szobát.
Egyszer megint az történt, hogy megüresedett az istálló, befogták a lovakat, elhajtatott apám valamerre a nagy uradalomba. Bizonyosra vettük, hogy legalábbis másnapig nem kerül elő.
Biztonságban éreztem magamat minden felfedeztetés és zavartatás ellen, s alighogy eltűnt a szekér az utca fordulójánál, máris kedvelt mulatságomra gondoltam, és siettem be a puskaállványhoz.
Nyár volt.
Édesanyám a szomszéd szobában befőttes üvegeket rakosgatott, rendezgetett, folyvást hallottam a mozgását. Annál csöndesebbnek kellett hát lennem.
Britt is bent volt a szobában, s csöndesen szunyókált. Néha nekikapott egy légynek, amelyik folyvást az orrára szállt, de másképp nagyon egykedvűen viselte magát.
Levettem a szegről a legszebb hátultöltő puskát, s céltárgyat kerestem.
Az ablak nyitva; kint, egy nagy eperfa alatt néhány pulyka szedegette finnyásan a lehullott epret, s veszekedett a rucákkal, amelyek sokkalta ügyesebbek voltak, s minden szem epret, amit a fáról a seregély meg a veréb levert; nagy hápogással kapkodtak el az élhetetlen pulykahad elől. Még a nagy kakast is lefőzték, pedig az könnyűszerrel elkergethette volna őket, lévén legalábbis négyszer akkora, mint egy ruca. De a nagy pulykakakas nem igen törődött most az eperrel, csak kiteregette szemétszínű farktollait, s ott forgott előttem, a begyéig leeresztve vérvörös csőrdíszét.
No már ennél nagyszerűbb céltárgy nem kínálkozhatott.
Gyanútlanságom érzetében az eddiginél is nagyobb vakmerőséggel határoztam el magamat. Kivettem egy töltényt a táskából, s beletettem a puska csövébe. Britt eddig rám sem ügyelt, de amint látta, hogy a táskával babrálok, s meghallotta a puska csattogását: egyszerre figyelni kezdett.
Odajött mellém s kíváncsian nézte, hogy mit művelek. Sokkal több esze volt, semhogy ne tudta volna, hogy most meg van töltve a puska, s el nem képzelhette, hogy miben készülök itt kárt tenni.
Dehogy is készültem.
Eszem ágában sem volt, hogy elsüssem a puskát, hanem valami nagyon csiklandozott s elhitette velem, hogy nem lesz abból baj, ha töltött fegyverrel veszem célba a nagy pulykakakast.
Nekifohászkodom, felemelem a puskát az arcomhoz, s… abban a percben csattan a kilincs, és benyit édesanyám…
Ijedtemben megrezzenek, önkénytelen rántással elhúzom a ravaszt.
Brumm!… A szoba megtelt puskaporfüsttel.
Gyerekek, az valami borzasztó volt, merem mondani.
Anyám iszonyú sikoltással ejtett ki kezéből egy nagy üveg befőttet. Britt úgy bömbölt, mint egy medve; a nagy pulykakakas odakint, az eperfa alatt vérében vergődött.
Magam halálsápadtan és fogvacogva álltam a szoba közepén, kővé meredtem egészen.
Drága anyám látta, hogy nem esett kár bennem, s arra magához tért valamennyire. Akkor elkezdett becézgetni, ölelgetni, csókolgatni, hogy hála Istennek, csakhogy élek. De bíz’ nem vigasztalódtam én meg addig, amíg szentül meg nem ígérte, hogy nem mondja el apámnak a szörnyű esetet.
Mindent megígért kedves, jó anyám, s ráadásul még adott is egy negyedrész görögdinnyét, hogy valami nagyon kétségbe ne essem.
Édesapám örült másnap, mikor jó pulykapecsenyét tálalt fel neki a mamám ebédre.