Az erdő nemes vadjai

Nagyon szép helyre viszlek most benneteket, kedves kis olvasóim. Ki a szabadba, ahol az erdők lombos koszorúja méröldnyi szélességben fut végig a hegyen és a rónán; ahol a bükkös alján órákig barangolhattok anélkül, hogy a felettetek égő napsugár megizzasztana.
Jertek velem a tölgyek országába, hol a hegyről lefutó szakadék alján zöld vizű tóvá ülepszik meg a záporeső, és tüskebokor sűrűjében vezet útjuk az erdő lakóinak. Itt van a csend, melyet alig zavar meg valami hang. Itt virít a vadrózsa, az ibolya, a gyöngyvirág. Itt telik meg tüdőtök édes friss levegővel, ami még a halálos beteget is meggyógyítja.
De ebben a csendben, ahol látszólag olyan üresség van, nagyon sok erdei lakó rejtőzik. Kerülik az embert, s az idegen hangnak, s mozgásnak a közeledésére eltűnnek a sűrűségekben. Valamennyi között egy sem olyan szép, mint a szarvas, a magyarországi erdők igazi királya. A nemes vadak közé tartozik nálunk az őz, a dámvad, meg a zerge is. De még ezek között is első helyre kell tennünk a szarvast.

A nagy erdőségeket lakja, szereti a magányt, s rendszerint ott üt legszívesebben tanyát, ahol a legkevésbé háborgatják. Ha valaki közületek a Kárpátok, vagy Erdély hegységei között megfordul valamikor: az elhagyatottabb vidékeken, ahol sem ember, sem állat nem igen jár, könnyen megpillanthat ezek közül a gyönyörű állatok közül egyet-egyet. Nem szükséges azonban a szarvasnak okvetlenül a hegység, sőt a bérc tulajdonképpen már nem is az ő otthona. A síkon is nagyon otthon van ő, csak nagy területe, nagy erdősége legyen, ahol kényére-kedvére barangolhat, ahol nem kell magát úgy éreznie, mintha börtönben volna.
Éppen ezért a kisebb területű vadaskerteket rendszerint körül szokták venni erős drótkerítéssel, hogy a szabadságra vágyó szarvas el ne barangolhasson más vidékre, ahonnan talán sohasem kerülne vissza. Hogy fogalmatok legyen ama terület nagyságáról, amelyen a szarvas jól érzi magát, jegyezzétek meg, hogy egy valamirevaló vadaskert legalább két-háromezer holdas szokott lenni.

Ez a gyönyörű szép nagyszarvú állat, mely éppen ott megy el egy százados tölgy mellett, az a szarvas; a mögötte levők figyelemmel kísérik vezetőjüket.
Kérődzők valamennyien. A hímek ősszel elvetik agancsaikat, amik csak tavasszal nőnek ki megint. Az új agancsot eleinte nagyon finom bőr borítja, mely apró szőröcskékkel van fedve. Növekedésével ezt a bőrburkolatot a fák kérgén ledörzsölik a nemes állatok. Nemsokára ezután teljes pompájában kifejlődik a gyönyörű agancs, mely igazán királyi dísze a szarvasnak.
Szeptemberben, októberben, kivált csendes éjszakákon, jól lehet hallani a szarvas bőgését. Ilyenkor gyakran élet-halál harcot vív az erdő tisztásain két bika, mely ott összetalálkozott.
Ez az az időszak egyszersmind, amikor leginkább szokták a szarvast vadászni. Alig lehet nagyobb gyönyörűsége a vadászembernek, mint szarvasbőgés idején kora hajnalban, vagy alkonyatkor, elállni az erdő valamelyik olyan pontjára, ahol a szarvasok meg szoktak fordulni. Itt már messziről hallhatja a szarvas bőgését, mely mindig közelebb jön hozzá, míg végre előtör a sűrűből a gyönyörű állat, s akkor céltáblája a vadász golyójának.
Előfordult, hogy puskával hajtóvadászaton űzték a szarvast. Ekkor egy falka kopó üldözte a nemes vadat, s a vadászok lóháton vágtattak a menekülő szarvas után.
Ami az őz vadászatát illeti, az szintén hajtóval, lesből, kopóval, vagy cserkelve történik. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a vadász az erdei utakon és keskeny csapásokon nagy óvatossággal közelíti meg a legelésző őzet mindaddig, míg olyan távolságra nem ér hozzá, ahonnan lőhet.
Amily boldogan élnek ezek a nemes vadak a nyári időben, az erdő világában, oly keserves a sorsuk télen, ha nagy a hó, és kemény a hideg. A nagy hó szinte lehetetlenné teszi szegényeknek a mozgást. A nehéz szarvas csülke alatt beszakad a patak jégkérge, az őz vékony lábszárai térden felül süppednek a magas hóba, a völgyeket befújja a fergeteg, s ilyenkor a vad nem tudja, hogy hova lép. Mikor üldözik, nekimegy egy rejtett gödörnek, vagy elsiklik a patak jegén, és lábát töri.
Élelemhez is nagyon nehezen jut ebben az időszakban a nemes vad. Sokszor csak a fa kérgén, meg az apró gallyakon tengődik. A nyílt erdőségekben sok elpusztul így az éhség miatt is. Jól tudják ezt az erdészek, a vadaskertek tulajdonosai, s gondoskodnak róla, hogy szigorú télen mindig legyen a nemes vadnak meghatározott helyeken tápláléka.
Ezeknek az értékes állatoknak a húsát táplálékul, bőrét és agancsait pedig ipari célokra kitűnően fel lehet használni.
Még csak azt tanácsolom, hogy aki közületek a szabadban nem gyönyörködhet a királyi szarvasban és a kedves őzikében, az látogasson el az állatkertbe, ahol mindig van néhány nagyon szép példány, úgy az egyikből, mint a másikból.