A rab király szabadon

Leszámolás.

A „nagyhatalmak” már átélték volt egy ízben a tűzveszély borzalmát, amikor Abdullah a cirkuszt felgyújtotta. Sőt, a tigris égő lápot is látott. De mi volt mindez a lángban álló őserdőhöz képest!
Az apró tűznyelvek mohó éhséggel kaptak bele az avarba s végig- szaladtak rajta. Ahol cserje, vagy fa állotta útjukat, arra nagy gyorsasággal kapaszkodtak fel. Pirosló erek jelezték útjukat. Ezek az erek, amelyek azután mind összefolytak s egymásba olvadtak; nőttek, terjedtek, szélesedtek, amíg az egész fát el nem borították lángtengerrel.
Az évezredes fa-gigászok borzasztó ropogással égtek, s terebélyes ágaikkal, amelyek leghamarabb tüzet fogtak, sietve adták tovább a rajtuk pusztító veszedelmet.

Mintha láthatatlan tűzszellemek üvöltöttek volna; mintha a lángtengert valaki irtózatos erővel korbácsolta volna viharozóvá.
Az erdő sírt, nyögött, ordított. A szelek megbolondultak s egymásnak mentek neki; - összecsapódtak s forró áramlatokkal furakodtak egymásba, hogy már a nagy hőségtől is el kellett vesznie annak, aki idejében nem menekülhetett.
A tűzisten megittasult saját művének a rémítőségétől s lobogó sörényű arany paripára kapva, száguldott végig az erdőn.
Nehéz, vastag, sötét füst gomolygott a rengeteg fölött, hasonlatos az örök éjszaka felhőihez.
A füst között, mintha kitörésben levő kráter ontotta volna magából, tűzcsóvák röpködtek. Szél sodorta égő gally volt az mind.

Ezer dob pergéséhez hasonló zajjal rohantak előre a tűzparipák, s aközben néha egy-egy ágyúlövés döreje hallatszott. Az összeroskadó, egymásra dűlő fa-Matuzsálemek vágódtak el akkora zajjal. Vörösen izzó testtel nyúltak végig az alattuk már hamuvá, és perjévé vált avaron. Némelyik a Mennydörgők őrvonalán a határpatakba zuhant és sisteregve forralta fel a rászakadó vizet, amelyből egy szempillantás alatt fehér gőz lett.
Az utolsó ítélet napja volt ez. A pokol belseje csak ilyen lehet.
Megtelt az égő erdő halálordítással és vészkiáltással.
Aki futni tudott, az száguldott. Akinek szárnya volt, az minden erejét összeszedte s röpült.
De mit csináljon az, akinek se lába, se szárnya?
A Vörös ördög hiába surrant egyik búvóhelyről a másikra, nem tudott megnyugodni. A fa odva most semmi. Az a legbiztosabb halál. A kövek is mind áttüzesednek: azok alatt megsül az odarejtőző kígyó. A föld alatt csak hitvány lyukak vannak, amelyek most biztos védelmet nem kínálnak; hisz’ nyílásukra dőlhet egy égő faóriás és megtöltheti füsttel-forrósággal a menedékhely titkos rejtekeit.
A sátán reszketett. Megértette, hogy milyen senki ő ebben a pillanatban. Mit ér a méregfoga, ha hasznát nem veheti? Vagy talán menjen neki a tűznek és marja meg a lángot?

Eszébe jutott, amit Ravasz sugdosott egyszer a fülébe. Íme, a borzalmak napja itt van, s aki ezt okozta, az a Csíkos fojtogató.
A sátán felszisszent dühében. Ha most hirtelen eléje vetődnék a tigris: semmi se menti meg. A Vörös ördög gondolkodás nélkül ontotta volna beléje halálos mérgét.
El innen, el akármerre! Ha csúszva is, csak el!
A sistergő vész száguldva rohan előre; azt feltartóztatni nem lehet…
A Vörös ördög halálos félelemmel és tajtékzó dühvel csúszott át árkon-bokron; céltalanul, tanácstalanul haladt s a vak véletlenre bízta magát a kétségbeesés e nehéz órájában: hátha talál valahol egy mély sziklaüreget, ahol kikerülheti a fenyegető, rettenetes sorsot.

Ezalatt történt, hogy a dágványos táján az oroszlán meg a tigris egymással szemközt állott.
A tigris összerándult. Dühében és aggodalmában már elsötétült a látása. Rekedten nyávogta:
- Mit akarsz most király? Hát nem látod, nem érzed a poklot? Most nincsen idő szemrehányásokra. Eressz utamra, vagy…
Nem folytathatta. Ez a fenyegető „vagy” megsemmisítette a király önuralmának utolsó parányát is. A berber hős nekiugrott, és úgy vágta pofon rettentő tenyerével, hogy Bengália díszének az ábrázatáról rögtön lement a bőr.
Második ütésre már nem volt ideje a királynak.
A tigris hörögve a halálos bosszúvágy idétlen hangján virnyogva mart bele. A torkát kereste s első lába éles, hegyes karmával úgy dolgozott, mint a motolla. Laposos, hosszúkás, tarka feje eltűnt a király szügyére boruló sötét sörény közt. Az a sörény két másodperc múlva vértől piroslott.

A berber hős tudta, hogy nincsen mit sokat tétováznia. Ez a hóhérfajzat el nem ereszti többet, amíg lélegzet lesz benne. Most már hadd vesszen minél előbb. A sistergő lángok vágtatva jönnek; a párbajnak jóval előbb le kell folynia, mielőtt azok idáig juthatnak.
Szultán nem védekezett; nem bánta, hogy foszlányokban szálldos szét a sörénye a tigriskarmok csápolásától; nem törődött vele, hogy a mellébe hegyes tőrként fúródik a Zulejka foga. Kinézte egy másodperc alatt a tigris tarkóján azt a pontot, amely már a nyakba hajlott bele. Széttátotta a torkát s sziklák morzsolására alkalmas agyarával átfogta a tigris izmos nyakát.
Aztán minden erejével összeszorította a száját.

India gyöngye fulladozott, de nem mozdult onnan, ahová a fejét befészkelte. Ösztönszerűleg marta magát beljebb és beljebb a király mellébe. A berber hős úgy érezte, hogy tüzes vassal tépdesik szét hatalmas testét. Amint újból és újból összeroppantotta a tigris nyakát; valami átcikázott az agyán. Úgy látszik, gondolta, magam is itt maradok. Kedves rokonom kissé kényes ponton gyakorolja rajtam a művészetét.
De a halálos tusa közben egyszerre nagyot rándult alatta a tigris.
Ugyanakkor éles, szinte sípoló sziszegést lehetett hallani.
A berber hőst ellenállhatatlan iszonyat lepte meg s minden erejét megfeszítve ugrott talpra.
Maga is csudálta, hogy milyen könnyen tudta megcselekedni, hanem ettől a hangtól még haldokolva is en-garde-ba állott. A tigris pedig már eleresztette.

India gyöngyének a feje félig levált volt a törzséről, de azért még élt. Már nem törődött az oroszlánnal, hanem iszonyú erőlködéssel próbált hátrafelé csapni vértől habzó szájával.
Mögötte meg nem szűnt a sipító sziszegés. A fű közül most kiemelkedett a borzalmak borzalma, a Vörös ördög.
A dél-amerikai korallkígyó kéjelgő gyönyörrel sziszegte:
- Tehát még nem késtem el! Én küldelek a másvilágra! Ravasznak köszönheted, aki már régóta ingerel ellened. Ebből a nagy tűzből látom, hogy igaza volt. Jó utat neked a pokol fenekére, szép Zulejka!…
A berber oroszlán melle cafatokban volt szétrongálva, de ha minden tagja külön szakadt volna is le: most összeforrott volna.
Mit? Hogy ez a jöttment, ez a méregzsák, akiben se bátorság, se erő, csak átkos titkos boszorkány-hatalom, beleavatkozzék az ő dolgába?!… Elvegye tőle a teljes diadalt? – Inkább a halált, mint ezt a szégyent.

Még egy hördüléssel, még egy utolsó rugaszkodással pattantotta ki acélizmait s lecsapott a sátánra, mint a villám.
Szerencséje volt. Hatalmas talpa éppen a kígyó fejét érte.
A Vörös ördög egyet nyisszant, de a ránehezedő súlyos talp alól nem bírta többet kihúzni a fejét. Csak teste többi részével csavarodott tehetetlenül az oroszlán köré.
Szultán remegett az undortól, amint a kígyó síkos, hideg teste végigcsiklandozta. Végső elszántsággal hunyta be a szemét s egyet harapott a sátán derekán, azután hátraugrott.

A kettészelt sátán két külön teste elkezdett a fű közt ugrándozni, kalamajkát járni. Amint egymásra találtak, összefonódtak, mint a kötél; majd meg szétválni igyekeztek. Aközben a vonagló kígyófej egyre kereste, hogy mibe öntse az utolsó halált, amit még osztogathat. Nem volt előtte más, mint a saját teste: abba harapott bele. Többet azután nem is nyílt szét a borzasztó száj. Úgy maradt összecsukva, méregfogait önnön húsába mélyesztve.
Az afrikai hős ezt már nem várta meg. Jóval előbb odább állott, és amint a patakra rátalált, sebeit hűsítgetve lépdelt végig benne, kifelé az erdőből, olyan irányban, amerre a lángtenger közt egy kis tűzmentes ösvény látszott.

Az az ösvény két kopár szikla közé vezetett, amely mint két meredek fal emelkedett az égnek. Alig nőtt rajta néhány borókabokor, - a tűznek itt szét kellett válnia, hisz a sziklát csak fel nem gyújthatta.
Az oroszlán régóta ismerte az erdő minden zugát s most ezen a mély úton menekült.
Amerre ment, tenyérnyi vérnyomok maradtak utána a köveken.
A két sziklafalon túl téres erdei rét volt; ha azt eléri a király, akkor a lángok országából kiszabadult.
Mögötte minduntalan nagy roppanással dőltek össze az izzó faóriások.
A hőség olyan volt, hogy még a szaharai számum se forralhat különbet.
Még egy pár lépés, és az egyre keskenyedő szikla-ösvényről tágas rónára jut ki a király.

Ekkor egy alacsony bokor fölött, közvetlenül előtte, megakadt a szeme valamin.
Egy fej volt ott, egy emberfej, ami a bokorból kiemelkedett.
A mozdulatlan emberfejen hatalmas bajuszt lengetett a szellő.
Afrika hőse megállott. Eszébe jutott mindaz, amit Árnyék meg Csúnya mondott neki a Mennydörgőkről. Hogy van közöttük egy rettenthetetlen: a Nagybajuszú.
Nincs másképpen, ez az!
Hosszú hónapok óta, amióta a rab király ismét szabaddá vált, ebben a pillanatban érezte először, hogy méltó ellenfél van előtte.
Íme a hős, aki egymaga állotta el a keskeny sziklaösvényt, amelyen minden számítás szerint jönnie kellett a királynak.

A berber oroszlánban megdobbant a hatalmas, bátor szív.
Visszafelé nem volt többé útja, csak előre, egyenesen arra, ahol a Nagybajuszú várta.
A szabadok királya fáradt volt és a sok vérvesztéstől gyöngülni kezdett, de azért nem hátrált. Elfogadta a kihívást az utolsó küzdelemre. Látta, hogy a bokorból egy fényes cső irányul rá, amelynek kis sötét üregéből a tűzdarazsak nagy pukkanás közt szoktak kiröpülni.
Az oroszlán villámgyorsan guggolt le és előre ugrott.
Abban a pillanatban erős, visszhangos dörrenés vegyült az égő őserdő ropogásába.
Az oroszlán látása elsötétült. A tűzdarázs éppen a szemébe csapott, s azon keresztül az agyvelejébe hatolt.
A levegőben, hatalmas ugrása közben érte a halál, a hősök halála.

Úgy bukott rá a kiszemelt bokorra, hogy Nagybajuszú, aki már nem tudott elég gyorsan félreugrani, elesett súlya alatt.
Egy pár pillanatig mozdulatlanul maradt mind a kettő. Végre az egyik felemelkedett.
Az az egyik – Nagybajuszú volt.
Afrika hőse, a rabságából szabadult állatkirály, egyet hördült, azután a horpasza lassú remegéssel esett be. Az élet utolsó szikrája is elszállt belőle.

Vége következik